A dunántúli szlovákok lakta települések népi vallásosságának jellemző jegyei

A terep tömör jellemzése; az alapvető szakirodalom áttekintése

A 18. században, a török kiűzése utáni belső migráció során zömében római katolikus vallású szlovákok települtek le a Dunántúlon. A térség azon települései, amelyekben még napjainkban is őrzik a hagyományos szlovák kultúra bizonyos elemeit, a népi vallásosságot illetően kisebb, viszonylag kompakt egységet alkotnak, közigazgatási szempontból azonban (jóllehet a megyehatárok történelmileg változtak) három, Pest, Komárom-Esztergom és Veszprém megyéhez tartoznak.

Az ún. pilisi nyelvsziget[1] falvai közül a hagyományos szlovák kultúrát legmarkánsabban Pilisszentkereszt (Mlynky) és Pilisszántó (Santov) képviselik, e két települést a mikrorégió központi településeiként tartjuk számon. Piliscsév (Čív) népi vallásosságát leginkább Mária Magyarország Nagyasszonya tiszteletének ápolása jellemzi a legerőteljesebben. Csév szoros kapcsolatot tart a szomszédos Kesztölccel (Kestúc), ahol viszont Szent Klement kultusza dominál. Pilisszentlászló (Senváclav), Pilisszentlélek (Huť), Piliscsaba (Pilíšska Čaba), helyzete az előbbiekhez viszonyítva periférikus. Sárisáp (Šárišáp) leginkább úgy jellemezhető, hogy fekvésénél fogva, de kulturális tekintetben is köztes pozíciót foglal el a Pilis és a Dunántúli-középhegység (Vértes–Gerecse) mikrorégiót alkotó települések között.

A népi vallásosságot illetően azonban szoros kapcsolatot mutat a pilisi térséggel a Duna–Tisza közén fekvő (Dabas-)Sári (Šára). Ezen a településen jegyezte le az első szlovák nyelvű népi (profán, apokrif) imát Marta Botiková-Sigmundová, ennek nyomán kezdte el a magyarországi szlovák római katolikusok népi vallásosságának legarchaikusabb rétegeire irányuló kutatásait jelen írás szerzője.

Ami a felsorolt falvak közigazgatási hovatartozását illeti, a pilisi mikrorégió településeinek zömén[2] kívül Pest megye területén fekszik Tárnok (Tárnok) és Sóskút (Šóškút), amelyek népi vallásosságát eltérő jelenségek jellemzik.

A következő mikrorégiót Komárom-Esztergom megye területén három település relatív egysége alkotja: Tardos (régebben Tardosbánya; Tardoš), Vértesszőlős (Síleš), Bánhida (Bánhid, Bánhida). Veszprém megye területén Jásd (Jášč/Jášť),[3] Szápár (Cáfár) és Öskü (Eška) alkot egységet. A felsorolt mikrorégiók közül a népi vallásosság szempontjából a pilisi térség a leginkább feldolgozott. Gyivicsán Anna vizsgálatai a nyelv–kultúra–közösség összefüggésére irányultak, e kutatások alapján rajzolódott ki a pilisi falvak vallási élete, mind a hivatalos egyházi, mind a népi vallásosság tekintetében (vö. Krekovičová–Uhrinová–Žiláková eds./szerk. 2010, 35–55). Gyivicsán aktív egyetemi oktatói működése idején a Pilisből származó hallgatóknak a temetkezési szokások feldolgozását adta ki szakdolgozati témaként, továbbá a Piliscsév hagyományos szlovák kultúrájáról készült doktori disszertáció témavezetője is volt.[4] A húsvéti ünnepkörhöz tartozó Júdás-járás szokását, amely egyedi profán vallási elemként őrződött meg Tárnokon, s amelyet elsőként Lami István közölt (Lami 1984, 178), szintén Gyivicsán Anna dolgozta fel tudományos igénnyel (vö. Krekovičová–Uhrinová–Žiláková eds./szerk. 2010, 46–47).

A Veszprém és Komárom-Esztergom megye területén fekvő szlovákok lakta települések népi vallásosságáról jószerivel csak sporadikus adatok állnak rendelkezésre, amelyek a jeles napok feldolgozása kapcsán kerültek napvilágra Lami István (1984) és Krupa András (1996; 1997; 1998) munkái révén.

A római katolikus vallású magyarországi szlovákok népi vallásosságának megismeréséhez nagyban hozzájárultak Erdélyi Zsuzsanna kutatásai, amelyeket a magyarországi kisebbségek körében végzett. Publikációiban több szlovák népi imát közölt, archívuma jelentős terjedelmű publikálatlan anyagot tartalmaz (Erdélyi 1976; Erdélyi 2001). A szlovák folkloristák eredményei közül meg kell említeni Hana Urbancová könyvét, amely a magyarországi szlovák nyelvszigetek anyagából is tartalmaz mutatványszövegeket (Urbancová 2007), továbbá a Ľubica Droppová és Eva Krekovičová szerzőpáros ponyvakiadványokat feldolgozó, katalogizáló monográfiáját, amely útmutatóul is szolgálhat (Droppová–Krekovičová 2010).

Elméleti hozadékánál fogva ugyancsak megkerülhetetlen Liszka József szlovákiai magyar etnológus munkája, amely a kánonon kívülre került szövegek folklorizációs folyamatára fókuszál. Fontos a tekintetben is, mivel a kétnyelvű, kétkultúrájú közegben élő magyarországi kisebbségek hagyományos kultúrája egyes elemeinek értelmezéséhez és elemzéséhez elengedhetetlen az interetnikus kapcsolatok vizsgálata (Liszka 2013).

Az egyes mikrorégiók jellemzése

Az egyes mikrorégiókat sajátosságaik alapján igyekeztem meghatározni, azonban mindegyikükben találhatóak olyan elemek is, amelyek két vagy több mikrorégiót is összekötnek, esetlegesen túlmutatnak a dunántúli térségen.

A Bakonyban fekvő települések elsősorban az egyedi archaikus elemek megőrzésével jellemezhetők. A többi mikrorégiót kettősség jellemzi: számos olyan folklorizált szöveg maradt fenn szóban és írásban (kéziratos, füzetbe vagy különálló papírlapokra lejegyzett imák, búcsújáró énekek), amelynek jórészt bizonyíthatóan nyomtatott forrása van. Ugyancsak csekélynek nem mondható gyűjteményes imakönyv, énekeskönyv, egyéb vallási témájú kiadvány lelhető fel nemcsak a plébániák könyvtárában, hanem a háztartásokban is – ez utóbbiakban ponyvakiadványokkal bővülnek a relikviák. Mivel az egyházban hivatalosan nyelvváltás ment végbe (szlovák → magyar), következésképp főként a 19. század végétől az első világháborúig tartó időszak hivatalos kiadványai ma ugyancsak a népi vallásosság tárgykörébe tartoznak. Azonban meg kell említenem, hogy a bakonyi római katolikus felekezetű szlovákok lakta településekben nem történt meg eddig a kánonon kívülre került szlovák nyelvű ima- és énekeskönyvek számbavétele, valamint vizsgálata.[5] Ugyancsak nem került eddig a kisebbségünk néprajzát vizsgáló kutatók figyelmének homlokterébe Jásd mint búcsújáró hely.

A dunántúli mikrorégiók archaikus elemei a következőképpen csoportosíthatóak:

1. a) Az első kategóriát a népi vallási kultúra azon elemei képezik, amelyek eredete, adaptációja, gyakorlatának kialakulása és változása(i), továbbá funkciója a helyi társadalom vallási életében nem határozható meg világosan. Legmarkánsabb jellemző jegyük, hogy egyediek, nincsenek párhuzamaik más településben.

Ilyen például Jásdon az a bibliai eredetű adaptáció, amelyet a nagyhéten gyakoroltak, s amelynek forrása Mózes II. könyvének XII. fejezete (Exodus), a húsvéti bárány elrendelésének motívumai, továbbá az egyiptomi tíz csapáséi azonosíthatók benne (Žiláková 2011, 195–197). Ide tartozik továbbá a Pest megyei Tárnokról már említett Júdás-járás szokása.

1. b) Az archaizmusok másik típusa területi elterjedtségével különbözik az előző kategóriától. Párhuzamaik más (több) dunántúli mikrorégióban is fellelhetők, esetleg más földrajzi területen is megvannak.

Jásdon szentestén a házigazda például dióval ajándékozta meg a szoba négy sarkát, amely szokás Lami István lejegyzése révén vált ismertté (Lami 1984, 33). Jelen írás szerzője a szokás további párhuzamaira bukkant rá: 2009-ben a pilisi mikrorégióban Pilisszentlászlón, továbbá 2017-ben Tardoson, amely település Komárom-Esztergom megyébe tartozik (Vértes–Gerecse mikrorégió).

Erdélyi Zsuzsanna a Pest megyei Sződön jegyzett le az 1970-es években egy archaikus népi imát, amelynek szövege összefüggésbe hozható e szokással:

A következő példa az Aranymiatyánk címen ismert archaikus népi ima. Tardosi népdalgyűjteményébe Varga Rózsa a népi vallásosság tárgykörébe tartozó szövegeket is besorolt, köztük az Aranymiatyánk olyan változatát, amelynek jegyei nyomtatott forrásra utalnak (Varga 2000, 262–263). A besztercebányai Machold-féle nyomda kiadványainak jegyzéke alátámasztja, hogy 1850-ben megjelentetett egy búcsújáró imát: Swatý Zlatý Otčenáš, aneb Rozgjmánj Umučenj Pana Gežjsse. Mnoho gest k rozgjmánj, gak se Syn Božj před Umučenjm swým se swau milau Matku litostiwe laučil. (Můj neymilegssj Synu Gežjšši, – Proroctví Simeona, jakožto prwní meč sedem bolestné Panny) címmel. 1838 és 1864 között a családi nyomdát Machold II. Fülöp irányította, a szlovák nyelvű Aranymiatyánk ennek a korszaknak a produktuma (Bálent 1947, 41). A nyomtatvány Tardoson nem őrződött meg, az ima szövegére ottjártunkkor (2017) már nem emlékeztek az adatközlők – a mikrorégió további két településében sem volt ismert. Több szóbeli és kézzel lejegyzett keletszlovák nyelvjárású variánsa él azonban Bükkszentkereszten (Nová Huta). Az adatközlők úgy tartják, hogy szomszéd falubeli koldus terjesztette szóbeli és kézzel írott formában is, időhatárhoz kötni azonban nem tudták.

1. c) A harmadik kategóriába középkori motívumokat tartalmazó imák és énekek sorolhatók.

Mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben a legértékesebb anyag a pilisi mikrorégióban maradt fenn, leginkább a két centrális településen.

A középkori motívumokat tartalmazó népi imák jellemzően megőrződtek a szlovákok lakta római és görögkatolikus felekezetű településekben a mai Magyarország egész területén. Ezt a több évtizedes gyűjtésemet tettem közzé a Cirkevná kultúra mimo kánonu – ako špecifická vrstva tradičnej kultúry Slovákov v Maďarsku [A kánonon kívüli egyházi kultúra – mint a magyarországi szlovákok hagyományos kultúrájának specifikus rétege] című tanulmányomban, amelyre már fentebb is utaltam. A szövegek értelmezése és elemzése során Erdélyi Zsuzsanna elvein és módszerén túlmenően Hana Urbancová nézeteit is beépítettem, különös tekintettel arra fókuszálva, milyen módon, mennyire tagozódik be a magyarországi szlovákság hagyományos kultúrájának ezen szegmense az egyetemes szlovák népi vallásosságba (Žiláková 2011, 196–205). Mivel a fentebb már idézett tanulmányban ezek a szövegek hozzáférhetőek, konkrét példák bemutatásától eltekintek. Tanulságosnak tartanám viszont megosztani a következő tapasztalatomat: a szlovák folklorisztika más elméleti-módszertani megközelítésben dolgozik az archaikus imaanyaggal, mint ahogyan ez a magyar, illetve egyéb országok tudományos életében is elfogadott. Az ELTE doktori iskolájában a Bolgár irodalom című programban született egy, a bolgár archaikus, apokrif imákat feldolgozó doktori disszertáció, amelynek védési eljárásában magam is közreműködtem. A disszertáció tartalmazott egy közép-európai összehasonlító kitekintést is, amelyben a szerző megállapította, hogy szlovák archaikus népi imákat nem talált. Ennek okát egyrészt a szlovák tudomány másfajta módszertani megközelítésében látom, másrészt viszont a szlovák vallási jellegű folklór több zsánere is cseh vagy szlovakizált cseh nyelvű.[6] Az a kezdő kutató, aki kevésbé jártas a szlovák irodalmi nyelv fejlődéstörténetének kérdéseiben, juthat ilyen nem helytálló következtetésre.

A mikrorégiót, amelyet Tárnok és Sóskút alkot, a szlovák nyelvű magas egyházi kultúra emlékei választják el a legélesebben a dunántúli térség többi mikrorégiójától. A választóvonalat két ima- és énekeskönyv reprezentálja. Az egyik Pobožnosť / kresťansko-katolická / v / Modlitbách a piesňach. / Složená a vydaná / skrze / ctihodného P. Ondreja Bresztyánszky / nekdajšieho kňaza Bielohradského biskupa / farára Šóškútského. / S odobrením najdôst. Vicariatu Gen. Baňsko-Bystrického. / V Budapešti. / Vydána v tlači Koloman Rózsa a manželka 1893. A másik pedig Ozvena / Hlasu Nebeského, / aneb / Modláca a spívacá kniha / obzvláštne pre katolikov obci Tárnok (Fejérska stolica) / složená a spísaná skrze / Jozefa Hromada, / tejže slávnej obci organisty a hlavného učitela. / V slovenském a uhorském jazyku. / Z väčšej stránky výťah z modlitebnej / knihy volakedajšého šóškútského / Bresztyenského. V Budapešti, 1899.[7] Mindkét ima- és énekeskönyv kétnyelvű, a szlovák részt szerényebb terjedelmű magyar nyelvű anyag egészíti ki. Népszerűségükre jellemző, hogy az 1970-es évekig voltak használatban. Ondrej Bresztyanszky Anton Bernolák híve és követője volt, azonban Tárnokon más hívei is működtek, akik – elsősorban fordítói tevékenységük révén – terjesztették a Bernolák által megalkotott nyugatszlovák típusú irodalmi nyelvet; véleményem szerint sokkal inkább a bernolákovčina egyik változatát. Közéjük tartozott többek közt Oravecz Ignác, aki 1792 és 1841 között (más forrás szerint 1843-ig) szolgálta Tárnok katolikus gyülekezetét, s aki egyben a budai Egyetemi Nyomda első szlovák nyelvi korrektora volt. Német és cseh nyelvből fordított, jelentősebb munkái közé tartozik a Hrubá ščepná záhrada című imakönyv, amelyet cseh nyelvből fordított. Iskolai oktatási célokat szolgált cseh minta alapján összeállított Ábécés könyve (Abecedár), valamint Katechizmusai. A Stěpná záhrada későbbi kiadásaiból több példány őrződött meg a Vértes–Gerecse mikrorégióban, ugyancsak a Katechizmusokból is. Még nem történt meg a jelzett munkák elemzése abból a szempontból, mi a helyük és jelentőségük Oravecz munkásságában (Király 1951).

A rendelkezésre álló adatok szerint Oravecz mellett adminisztrátorként tevékenykedett Tárnokon Ján Bortniczki (1802), aki szintén az iskolai oktatási célokat szolgáló Wagner-féle többnyelvű Frazeológia magyar és cseh címszavait dolgozta ki. Mind Oravecz munkái, mind Wagner oktatási segédlete a Mária Terézia Ratio Educationisa (1777) szellemében kidolgozott tankönyv és oktatási segédlet írási és kiadási program gyakorlati kivitelezésének folyamatába illeszkedik (Hayeková 1979, 100–102; Žiláková 1999).

Szűkre szabott időhatárok között volt lehetőségem betekinteni a tardosi plébánia könyvtárába.

Egyéb, a felvilágosodás vallási irodalmát reprezentáló művek mellett a polcokon megtalálható volt a budai Egyetemi Nyomda és Nagyszombatban maradt filiáléjának számos kiadványa, köztük olyan német nyelvű könyvek, amelyek az egyes nemzetiségek anyanyelvén mintául szolgáltak vagy szolgálhattak a fent említett iskolai célokat szolgáló országos program kiadványainak elkészítéséhez. Ez a tény arra enged következtetni, hogy Tardoson szintén a kor tudós papjai teljesíthettek szolgálatot. Sajnos, névjegyzékük nem volt hozzáférhető a plébánián. E hiányosság azonban kijelöli a kutatások további irányát: amellett, hogy meg kell ismerni, kik voltak a falu plébánosai, vizsgálni kell tevékenységüket, hogyan kapcsolódtak országos szinten a hivatalos egyházi kultúra műveléséhez, hatott-e tevékenységük és milyen módon a helyi közösségre, volt-e szellemi kisugárzásuk szélesebb körben.

Vértesszőlősön Schulz Pál (Pavel) kántortanító állított össze énekeskönyvet a 19. és 20. század fordulóján, nyelvezete meglepő módon modern szlovák irodalmi nyelv (štúrovčina), ebből arra lehet következtetni nagy valószínűséggel, hogy iskolai hitoktatás céljaira készült. A háztartásokban látensen nagyobb mennyiségű, a szlovák nyelvű egyházi kultúrát reprezentáló, ma már nyelvemléknek minősülő kiadvány létezhet.

Bánhidán a ponyvakiadványok, előénekesek kéziratos füzetei dominálnak. A főként búcsújáró helyeken terjesztett ponyvakiadványok több háztartásban őrződtek meg cérnakönyvek formájában is (Žiláková 2016). Írásbeli emlékek alapján hitelesen alátámasztható, hogy a Rózsafüzér Egyesületek ápolták ezt a fajta kultúrát. Miután a szlovák nyelv kánonon kívüli státuszba került, ez a forma egyfajta társadalmi érvényt biztosított az anyanyelvi hitélet folytatására.

Összegzés

A Magyarországi Szlovákok Kutató Intézete 2017 nyarán a Vértes–Gerecse térségében rendezte nemzetközi interdiszciplináris néprajzi táborát abból a meggondolásból, hogy ez a mikrorégió korábban csupán érintőlegesen került a tudományos érdeklődés homlokterébe. A gyűjtött anyag provizórikus feldolgozása tette lehetővé, hogy a dunántúli római katolikus szlovákok lakta települések népi vallásosságát kisebb tájegységek mentén jellemezni lehessen, kiemelve egyedi jellegzetességeiket és közös vonásaikat.

Irodalom

Bálent, Boris C. (1947): Banskobystrické púťové tlače. Turčiansky sv. Martin: Slovenská národná knižnica.

Droppová, Ľubica–Krekovičová, Eva (2010): Počúvajte panny, aj vy mládenci… Bratislava: AEP.

Erdélyi Zsuzsanna (1976): Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Budapest: Magvető.

Erdélyi Zsuzsanna (2001): Aki ezt az imádságot… Élő passiók. Pozsony: Kalligram.

Hayeková, Matilda (1979): Dejiny slovenských slovníkov do roku 1945. Bratislava: Univerzita Komenského.

Krekovičová, Eva–Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária eds./szerk. (2010): Kontexty identity. Jubilejný zborník na počesť Anny Divičanovej/ Az identitás összefüggései. Köszöntő könyv Gyivicsán Anna tiszteletére. Békéšská Čaba–Békéscsaba: ÚSM/MSZKI.

Király Péter (1951): Príspevok k dejinám spisovnej slovenčiny. Jazykovedný sborník V. 265–268. p.

Krupa, Ondrej (1996): Kalendárne obyčaje I. Békéšska Čaba: VÚSM.

Krupa, Ondrej (1997): Kalendárne obyčaje II. Békéšska Čaba: VÚSM.

Krupa, Ondrej (1998): Kalendárne obyčaje III. Békéšska Čaba: VÚSM.

Lami, Štefan (1984): Výročné zvyky a ľudové hry. Budapešť: Vydavateľstvo učebníc.

Liszka József (2013): Átmenetek. Folklór és nem-folklór határán. Komárom: Selye János Egyetem Tanárképző Kara /Monografiae Comaromienses, 12./

Štolc, Jozef (1949): Nárečia troch slovenských ostrovov v Maďarsku. Bratislava: SAV.

Urbancová, Hana (2007): Mariánske legendy v ľudovom speve. Bratislava: AEP.

Varga Rózsa (2000): Na Tardoši na pažiti, na placi. Tarsošské slovenské balady, piesne, modlitby / Tardoson, a réten és a pázsiton. Tardosi szlovák balladák, dalok, imák. Budapest–Tardos: Argumentum Kiadó–Tardos Község Önkormányzata–Tardosi Szlovák Nemzetiségi Önkormányzat.

Žiláková, Mária (1999): Písomné pamiatky vysokej kultúry zadunajských obcí Tárnok (Tárnok) a Šóškút (Sóskút). Národopis Slovákov v Maďarsku 15, 157–167. p.

Žiláková, Mária (2011): Cirkevná kultúra mimo kánonu – ako špecifická vrstva tradičnej kultúry Slovákov v Maďarsku. In Otázky kultúry/A kultúra kérdései II. Cirkevná kultúra Slovákov v Maďarsku/A magyarországi szlovákok egyházi kultúrája. Divičanová, Anna/ Gyivicsán Anna–Kováčová, Anna/ Kovács Anna eds./szerk. Békéšská Čaba–Békéscsaba: VÚSM/MSZKI, 164–211. p.

Žiláková, Mária / Zsilák Mária (2016): Poslyšte mile, co chci spívati… Produkty jarmočnej tlače – zbierka púťových piesní aka rodinná relikvia / Szeretettel hallgassátok, amit majd éneklek… A cérnakönyv mint családi relikvia. Budapest: ELTE Szláv Filológiai Tanszék /Opera Slavica Budapestinensia. Litterae Slavicae/