Acta Ethnologica Danubiana

Impresszum

Acta Ethnologica Danubiana 18 – 19

Az Etnológiai Központ Évkönyve
2017

Szerkesztette
Liszka József

Nemzetközi szerkesztőbizottság
Elnök: Voigt Vilmos (Budapest, H)
Társelnök: Köstlin, Konrad (Wien, A)

Botiková, Marta (Bratislava, SK), Halász Albert (Lendava, SLOV), Keményfi Róbert (Debrecen, H), Keszeg Vilmos (Cluj–Napoca, R), Lábadi Károly (Osijek, HR), Lozoviuk, Petr (Dresden, D/Liberec, CZ) Prosser-Schell, Michael (Freiburg, D), Seifert, Manfred (Dresden, D), Silling István (Subotica, Serbia), Sopoliga, Miroslav (Svidník, SK)

A szerkesztő munkatársa
L. Juhász Ilona

Tartalom:

TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK

VOIGT VILMOS: Magyar néprajz – magyar nemzetrajz? A kezdetektől az első világháborúig

VEREBÉLYI KINCSŐ: Beszéd a cselekvés keretében (Összefoglalás)

SCHELL CSILLA: “Egy magyarul megfogalmazott levél vétele töltött el csodálkozással…” A Budai hegyvidékről kitelepítettek levelezésnyelvének választásához (Egy dokumentáció előmunkálatai)

BÓLYA ANNA MÁRIA: Dionüszosz utazásai. Kereszténység előtti elemek a macedón és szlovák hagyomány téli alakoskodó ünnepeiben

RISKÓ KATA: Cigányzene városon és falun. Kapcsolatok a hagyomány különböző rétegei között

KÖZLEMÉNYEK

LISZKA JÓZSEF: A szakrális kisemlékek dokumentációja a komáromi Etnológiai Központban (Összefoglalás)

BENDÍK MÁRTA: A három Túr szakrális kisemlékei – Malé sakrálne pamiatky troch Túroviec (Resumé)

PSENÁK EMESE: Párkány környéke szakrális kisemlékei

TURCSÁNYI DÁNIEL: Bély község szakrális kisemlékei

KLAMÁR ZOLTÁN: Ájtatos híveknek adakozásából… A szakrális térfoglalás kisemlékei Magyarkanizsán

KÖNYVISMERTETÉSEK, ANNOTÁCIÓK

Bartha Elek szerk.: A néprajztudomány professzora (Majdán János);
Csorba Béla: Ez olyan mondás. Szólások, szóláshasonlatok, közmondások, helyzetmondatok és más állandósult szókapcsolatok Temerinből (Klamár Zoltán);
Fehér Viktor: Szokáskutatás Verbicán. Az egyházaskériek születési, házasságkötési és temetkezési szokásai (Klamár Zoltán);
Heppner, Harald–Zalaznik, Mira (Hg.): Provinz als Denk- und Lebensform. Der Donau-Karpatenraum im langen 19. Jahrhundert (Prosser-Schell, Michael);
Horváth Csaba–Imre Lászlóné–Majdán János–Varga Gábor szerk.: Ezerarcú vasút (Varga Balázs);
Hoyer, Jennifer: Die Tracht der Fürstin. Maria Anna zu Schaumbirg-Lippe und die adalige Trachtenbegeisterung um 1900 (Liszka József);
Kiliánová, GAbriela–Zajonc, Juraj: 70 rokov Ústavu etnológie Slovenskej akadémie vied (Hana Hlôšková);
Kovács Mária: Volt egyszer egy Ustorka (Klamár Zoltán);
Raffai Judit: Mesemondók és mesetípusok. Értekezés a vajdasági magyar mesemondásról (Klamár Zoltán);
Silling Léda: Piacok, vásárok, emberek. Néprajzi tanulmányok a Vajdaságból (Vataščin Péter);
Silling István–Hágen Ádám szerk.: Nyugat-Bácska kollégium (Klamár Zoltán);
Szigethi András: A szellem anyajegyei — Lermontovtól Ulickajáig (Cs. Jónás Erzsébet)

KRÓNIKA

L. JUHÁSZ ILONA – LISZKA JÓZSEF összeáll.: Az Etnológiai Központ 20 éve. Kronológia

L. JUHÁSZ ILONA összeáll.: Az Etnológiai Központ belső munkatársainak szakmai bibliográfiája (1997-2017)

DANTER IZABELLA: A galántai régió hagyományos népi kultúrája. A Galántai Honismereti Múzeum új állandó néprajzi kiállítása

CSÜTÖRTÖKYOVÁ, DITA: Výstava Maliara Slovácka v 19. a 20. storočí v Záhorskom múzeu v Skalici

LISZKA JÓZSEF: Zoboralja Múzeum nyílt Alsóbodokon

PAULOVIČOVÁ, ZUZANA: Mochovce – spomienka na zaniknutú obec. Mohi – emlékezés egy eltűnt településre

AGÓCS ATTILA: Áttört faragású bútor a Palócföld szlovákiai részén és azon túl

L. JUHÁSZ ILONA: A murányi kőedény emlékezete. A rozsnyói Bányászati Múzeum időszaki kiállításáról

VATAŠČIN PÉTER: A népi vallásosság közép-európai kontextusban. Etnológiai és folklorisztikai aspektusok

IN MEMORIAM

LISZKA JÓZSEF: Karcsi

Magyar néprajz – magyar nemzetrajz?

Nem egyszerű meghatározni vagy értékelni egyik fogalmat sem. Ezért is legelőbb néhány tájékoztató megjegyzést ajánlatos tenni. Ezekben az alapfogalmakat mutatjuk be, majd némi tudománytörténetet adunk.

(1) A magyar „néprajz” szó az utóbbi több mint másfél évszázadban közismert, ma is „archiszéma” – központi terminus. Tartalmilag legközelebb áll a német Volkskunde hagyományos fogalmához, német nyelvű magyar publikációkban régen is, ma is ilyen értelemben használják (lásd például von Farkas 1938; Ortutay 1963; Balassa–Ortutay 1982) A 19. században az „ethnographia”, majd „etnográfia” magyarul is körülhatárolt fogalom volt, és például intézmények nevében ma is él. Ez a megnevezés a „magyar nép” kutatására vonatkozik. Tulajdonképpen egészen más értelmű a magyar „etnológia” (a német „Völkerkunde” megfelelője), amely a nem európai népeket vizsgálja. Noha már ennél korábban is (pl. Fejér 1807) használták, az „anthropológia” szó ugyanezt jelenti. Manapság a nálunk is egyre terjedő „cultural anthropology” viszont egészen más fogalom és módszer, noha manapság több magyar kutató mindkét területen („néprajz” és „kulturális antropológia”) tevékenykedik. Ez a megnevezés ma kiszorítja a korábbi kutatói gyakorlatot. Az 1960-as évektől Magyarországon is megjelent az „európai etnológia” fogalma, pontosabban ennek az Ethnologia Europaea folyóiratban megszokott változata. A magyar szóhasználatban a „folklorisztika” a „néprajz” része, intézményeik közösek, egyes kutatók itt is mindkét témakörben dolgoznak.

(2) A számos magyar kutatástörténeti és/vagy tudománytörténeti áttekintés közül csak a három legfontosabbat említjük.

1947 és 1949 között a Néptudományi Intézet füzetsorozatában mintegy harminc pozitivista és tájékoztató összegezés készült, együttesen kb. 500 nyomtatott oldalon (ezeket felsorolja Voigt 1978, 8–9). Az egymástól független tanulmányok a kezdetektől áttekintik a magyar néprajzkutatás főbb területeit. Ezek között van Tálasi István általános áttekintése, amely a magyarországi „néprajzi élet” kibontakozását a 18. századtól kezdi (Tálasi 1948). Az egyes füzetek voltaképpen egyformán hagyományos, pozitivista és nem elméleti, ideológiailag „polgári” nézetet képviselnek – ám egymástól is különböznek. A „néprajz” fogalmát a köztudottal azonosítják – külön diszkusszió nélkül.

Kósa (1989b, némileg átdolgozva: 2001, 333, illetve 297) áttekintő magyar néprajzi tudománytörténetet készített, a kutatások tematikájának és bizonyos mértékig módszerének korszakai szerint csoportosítva. A 18–19. századtól egészen az 1980-as évek elejéig jut el, amikor már működik a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató (Csoportja, majd) Intézete. A gondos szerző többször kitér a néprajznak a társadalomtudományokban és a közéletben betöltött szerepére, ám az ideológiával óvatosan foglalkozik. A munka „jubileumi” áttekintés: a Magyar Néprajzi Társaság (stb.) centenáriumára készült. Kósa a romantika és a pozitivizmus korszaka után az 1930-as évektől a magyar néprajzot „nemzeti tudomány”-ként ábrázolja, ám az 1949 utáni „szocialista magyar néprajztudomány” sajátosságait nem kritizálja és nem is dicséri. Tanulságos megemlíteni, hogy szinte nem foglalkozik a nemzetközi paradigmákkal.

Már az 1950-es évektől kezdve a politikai élet vezetői a szovjet tudományszervezés gyakorlatát szorgalmazták Magyarországon is: kollektív kutatások és kézikönyvek elkészítése volt tipikus. Több ízben és többféle módon kísérelték meg „új témák” (osztályharc, a nép forradalmai, munkásélet, a falvak szocialista átalakulása) előtérbe helyezését, rendszerint a szomszédos „szocialista országok” szakintézményei közti kooperációval. Elkészült a Magyar Néprajzi Atlasz több száz térképe (Barabás 1987–1992), az ötkötetes Magyar Néprajzi Lexikon (megjelent 1977–1982), és a „nyolckötetes” (pontosabban tízkötetes) akadémiai kézikönyv (Magyar Néprajz, megjelent 1988– 2011), több mint 10 000 oldalnyi terjedelemben. Ennek kötet- és fejezet-beosztása hagyományos, ám…

Das Gespräch in Handlungsrahmen

Eine der Grundformen für die Existenz der Folklore und Traditionsüberlieferung ist die Mündlichkeit. Die Forschung verfügt bei der Bestimmung der Eigenheiten und Gesetzmäßigkeiten im Zusammenhang mit den mündlichen Gattungen der Folklore über lange Erfahrung. Auf große Traditionen reicht auch der Brauch zurück, dass Reiseberichterstatter, Schriftsteller und Forscher, die sich für das Volksleben interessieren, Anlässe sowie die Art und Weise des Vortragens dieser mündlichen Gattungen beobachteten. Besondere Aufmerksamkeit galt immer dem Erzählen und Vortragen von Märchen, den Anlässen zum Vortragen von Heldensagen, der Klagelieder oder auch den Begrüßungen und Ansprachen der Brautführer bei Hochzeiten. Man könnte noch weitere Gattungen oder Textgruppen anführen, denn von der Begrüßung bis zum Fluchen, vom Gebet bis zur Anekdote können sehr viele der Form nach bestimmbare Textarten unterschieden werden, die in den verschiedensten Situationen, zu den unterschiedlichsten Anlässen vorgetragen werden. Über diese Situationen sind hier und dort Bemerkungen zu lesen, zum Beispiel darüber, wann einzelne Erzähler ihre Märchen zum Besten geben, wann der Beter sein Gebet verrichtet, während der Arbeit oder vor dem Schlafengehen oder bereits im Bett liegend (Bringéus 2000; Lengyel 1994).

Interessanterweise haben sich die Brauchforscher – obwohl dies eng mit dem Gegenstand der folkloristischen Forschung im Zusammenhang steht – weitaus weniger mit den Anlässen befasst, in deren Rahmen es notwendigerweise zum Vortragen von der Form nach bestimmbaren Gattungen gekommen ist.

Die ungarischen folkloristischen/ethnographischen Forschungen stützten sich sozusagen von Anfang an auf die Sprachwissenschaft, bzw. auf gewisse Methoden und Ergebnisse der sprachwissenschaftlichen Forschungen. Die Etymologie der Wörter und Ausdrücke, die Eigenheiten der Namensgebung, die Bedeutung von Benennungen, zum Beispiel bei geographischen Namen oder bei Stickmotiven, die Kategorisierung der Fachterminologie eines Berufes, für diese und ähnliche Probleme besteht auch heute Interesse. Gleichzeitig aber erweist sich die Folkloristik den Impulsen der moderneren linguistischen Tendenzen gegenüber – abgesehen von einigen Ausnahmen – als gleichgültig. So wurde die Möglichkeit noch nicht wahrgenommen zu untersuchen, welche Stellung das Gespräch im System der dörflichen Festbräuche, bzw. im traditionellen alltäglichen Leben der Dorfgesellschaften einnimmt (Austin 1962; Austin 1990; Szili 2013)[1].

Obwohl die Studie Die Ethnographie des Sprechens von Dell H. Hymes bereits 1975 auch ungarisch herausgegeben wurde, ist der ungarischen Folkloristik auf unerklärliche Weise die Aufmerksamkeit hinsichtlich dieser Problemstellung entgangen (Hymes 1974; Hymes 1975). Auch die Autorin der vor nicht langer Zeit über den Klatsch erschienenen Arbeit, die ein großer Erfolg war, konnte sich nicht auf folkloristische Vorarbeiten stützen (Szvetelszky 2002). Die Furcht vor dem Mund des Dorfes ist in verschiedenen Darstellungen und literarischen Beschreibungen des Dorflebens erwähnt – das Mundwerk steht nie still – unter anderen auch diese Form der öffentlichen Kommunikation wurde aber nicht untersucht.[2] Es hat sich gewissermaßen von selbst ergeben, dass man sich außer mit den Kalenderfesten und den Übergangsriten in erster Linie auch mit solchen Themen befassen muss, die in den erweiterten Bereich der Sitten, der sich ständig wiederholende Gewohnheiten, der Lebensführung gehören. Das bedeutet nicht nur eine thematische Erweiterung, sondern auch die Einführung der Alltäglichkeit in die Erforschung der Volksbräuche.[3] Im Rahmen der Sitten und Festbräuche gibt es zahlreiche zeremonielle Angelegenheit,…

„Egy magyarul megfogalmazott levél vétele töltött el csodálkozással…”

A Budai hegyvidékről kitelepítettek levelezésnyelvének választásához
(Egy dokumentáció előmunkálatai)

Bevezetésül

I.H.S.! Tiszafüred, 10.7.50.

Liebste Mutter, Brüder, Schwiegerin und Grossmutter!

Den Brief von 26.6. mit den Photographien habe ich mit grösster Freude erhalten. Es wunderte mich einen in ungarischer Sprache geschriebenen Brief bekommen zu haben, und zwar einen so gut geschrieben [sic.]

Brief, ich verstand auch warum, aber Sie brauchen keine Sorge haben. Siekönnen ruhig deutsch schreiben. Freilich, wenn Du, Michael, Dich im ungarischen üben willst, kannst auch ungarisch schreiben. Mir ist es ja ganz gleich![1]

A fenti levélrészlet egy budaörsi, magyarországi német teológushallgató 1950. július 10-én írt leveléből származik.[2] Martin Ritter, az egri líceum akkori diákja írta kitelepített családjának négy évvel azok elűzetése után: szüleinek és két testvérének, akik a badeni Gerlachsheimba kerültek. Ő maga csupán azért volt még Magyarországon, mert „lemaradt” a kitelepítésről: a család bevagonírozása idején éppen Egerben tartózkodott és „túl későn” érkezett Budaörsre, röviddel övéi távozása után.

A Ritter család levelezése már egynéhány rövid idézettel is kitűnően ráhangol a kétnyelvű családi levelezés témájára és annak funkcióira, mint például a két testvér nyelvhasználatának sajátos cseréje: Martin feltehetőleg azon csodálkozik, hogy testvére négy évvel a kitelepítés után még mindig jól ír magyarul. A sorokban rejlő másik célzás azonban („meg is értettem, miért”), talán nem ennyire ártalmatlan hátterű: jóllehet arra utal, hogy Martin feltételezi, talán rokonai tartanak attól, hogy Németországból német nyelvű levelet írjanak neki, s ezért használják a magyart. Martin pedig válaszul nemcsak levelével, hanem annak német nyelvével is jelzi, hogy ezt nem tartja szükségesnek. Így áll elő a nyelvek érdekes „kereszteződése”: a németországi levél magyarul, a magyarországi pedig németül…

Martin, a leendő pap az 1950. szeptember 27-én írt levelében, amelyet öccséhez intéz, kisebb fiútestvérét Németországban a magyar nyelv megtartására buzdítja – és ezt alá is húzza magyar nyelvű levelével –, és igen széles horizontra vall, ahogy a nyelvek tanulásának hasznáról ír:

Kitelepítettek privátlevél-állománya a freiburgi IVDE intézetben

 A Ritter család levélállománya talán nem egészen átlagos: Kevésbé volt jellemző, hogy a leveleket írógéppel, illetve hogy a fenti szintű nyelvi kompetenci(ák) birtokában ír(hat)ták. Az a levélállomány, amelyet a következőkben tárgyalunk, feltételezhetően inkább megfelelhet az általános levelezési gyakorlatnak: olyan kitelepített magyarországi németek írták, akik jórészt inkább földműveléshez és gazdálkodáshoz voltak szokva, s nem annyira az írásbeli kommunikációhoz.

A freiburgi IVDE intézetben található, az intézetre hagyományozott, Bonomi Jenőnek írott, Németországon belül keletkezett kitelepítettektől származó privátlevél-állomány, amelynek ez idő tájt dokumentációját készítjük elő, már több helyütt bemutatásra került (vö. Pably–Schell 2015; Schell 2016a). Jelen írásunkban csupán nyelvi szempontú megközelítésben a levélállományban előforduló nyelvváltás kvantitatív paramétereit tárgyaljuk.

A „kitelepítési nyelvállapot”. A beszélt nyelv(ek) és a megérkezés

Milliónyi menekült és kitelepített megérkezése után Németországban a kutatás elsőként a sürgetőbb szociális, illetve kulturális beilleszkedés problémáira és témáira koncentrált. Az új polgárok nyelvi beilleszkedése valójában alig volt kutatás tárgya. Talán vélhetően abból a feltételezésből kiindulva, hogy a kitelepítettek nyelvi integrációja, mivel eleve németek, egy bizonyos alkalmazkodási idő után hamarosan úgymond magától megoldódik. Peter Auer a telepítések idejével bizonyos szempontból összehasonlítható történelmi időszakra, az 1989/90-es keletnémet áttelepülési hullám során a betelepülő keletnémetek nyelvi beilleszkedésére irányuló vizsgálatában tézisszerűen és valójában általános érvénnyel állapította meg a migráció és…

Dionüszosz utazásai

Kereszténység előtti elemek a macedón és szlovák hagyomány téli alakoskodó ünnepeiben

„Annak ellenére, hogy e műfaj életének valójában már a legutolsó szakaszához érkezett, néhol az emlékezés nyomán, sok helyen pedig még a recens gyakorlatban rögzíteni lehetett az egyetemes népi színjátszás szempontjából is jelentős játékokat” – írja Ujváry Zoltán, a népi színjátszás, az alakoskodó játékok és az agrárkultusz folklórbeli megjelenésének kutatója 1983-ban az 1950-es évekbeli alakoskodó, dramatikus szokásgyűjtése kapcsán (Ujváry 1983, 6). A maszkos, dramatikus játékok, felvonulások annak ellenére, hogy nem feleltek meg a keresztény kultúrkör gondolatvilágának, Európa keresztény évszázadain át fennmaradtak, alakultak, sokat megőriztek kultikus múltjukból, rituális jellegükből. Európa kevésbé konzervatív terepein a mulattatás, szórakoztatás, humoros jelenetek irányába indult változás, míg a konzervatívabb terepeken – amilyen például az 1912-ig török uralom alatt álló macedón folklórterep – az eredeti kultikus, rituális jelleg erősebben fennmaradt.

A 21. században még a kontinuus hagyomány elemei is sok funkcióváltáson mentek át, a kortárs közösségek igényeinek megfelelő szerepkörökben vannak. Az Ujváry szerint viszont már a 20. században történetük vége felé járó alakoskodó dramatikus szokások még ma is érdekesek lehetnek számunkra. A hajdani kultuszok kutatása izgalmas és tanulságos feladata lehet a néprajzosnak, antropológusnak, mert régebbi közösségek elemi igényeit fejezik ki (Ujváry 1980, 12; Ujváry 1983, 42).

Az egyes európai népek keresztény hitre térése – Manselli gondolatait követve – lassú és sok szempontból sokáig részleges volt. A balkáni területeken élő szlávok keresztény hitre térése esetében ez a jelenség többszörösen jellemző. Ezért lelhető fel például a macedón folklórterepen a 21. századig az archaikus rituális éneklés és az ősszláv hit jelenléte a szokásokban. Mindez párhuzamban áll a mezőgazdaságban jelentkező fáziskéséssel is. Macedóniában a gépesített földművelésre csak az 1970-es években tértek át széleskörűen (Manselli 1984, 199–205; Ристески 2009, 126–127; Ристески 2005, 36–37; Величковкса 2002, 12).

Emellett a néphit mindig is a konzervatívabb, a tételes valláshoz képest archaikusabb képzetekhez kapcsolódott (Bartha 1998, 472). Ezért lehet izgalmas az egyik legkonzervatívabb, a hagyományokhoz jobban ragaszkodó, ortodox vallású, a legdélebbi szláv nyelvet használó európai folklórterep, és a nyugati szláv nyelvet használó, Nyugat Európa kultúrájához közelebb álló, főként katolikus vallású terep archaikus folklórelemeink összevetése. Érdekes lehet annak összehasonlítása, hogy a közös szláv gyökereket, Szent Cirill és Szent Metód szellemtörténeti hatását is hordozó etnikai kultúra két különböző kulturális és politikai környezetben hogyan jeleníti meg az egyik legtöbb kereszténység előtti elemet tartalmazó népszokáskört, mint a karácsonyi-vízkereszti, illetve farsangi időszakban jelentkező maszkos és alakoskodó játékokat.

Időpont

Az alakoskodó szokások feltűnésének időszaka alapvetően a legrövidebb nap közeledtétől a kora őszi ünnepekig lehet jellemző, ugyanakkor vannak csomópontok, melyek körül feltűnésük sűrűsödik. A szlovák hagyományban a két fő csomópont egyike az advent, amelyben egyes szentek ünnepnapjaihoz, elsősorban Luca (Lucia), emellett Katalin (Katarína), András (Ondrei), Barbara (Barbora), Miklós (Mikuláš) és Tamás (Tomáš)[1] napjához kapcsolódtak alakoskodások. Ezeket boszorkányos napoknak nevezték (srtrídžie dni). Ehhez még hozzájön a karácsonyi időszakban a magyar folklórterülethez hasonló betlehemesek (Betlemci) járása, amelybe a keresztény történet mellett archaikus alakok is integrálódtak. A másik csomópont a farsangi időszak utolsó három napja, amelyhez néha még hamvazószerda is hozzákapcsolódik. Ezzel szemben a macedón hagyományban a karácsonyt megelőző böjtben nincsenek alakoskodó játékok, a fő csomópont a…

Cigányzene városon és falun – Kapcsolatok a hagyomány különböző rétegei között

Bár a gyűjtők a modern magyar népzenegyűjtés kezdeti időszakában, részben a szűkös anyagi és technikai lehetőségek miatt elsősorban a hagyomány egyre inkább kivesző archaikus rétegei iránt érdeklődtek, a falusi társadalom zenéjében már ekkor is jelen voltak a kor városi dallamai. Népi és inkább populárisnak mondható népies zene között aligha lehet éles határvonalat húzni, a hangszeres népzenében, azon belül a cigánybandák zenéjében pedig különösen nehezen különíthető el az inkább parasztinak tekinthető réteg a szintén szájhagyományban élő, de városiasabb dallamkincstől, amely az éttermi zenészek repertoárján is élt. Utóbbira elsősorban Lajtha László érdeklődésének köszönhetően a 20. századi hangszeres népzenegyűjtések is egyre inkább kiterjedtek. A népi értelemben véve hivatásosnak mondható zenészek a szájhagyományos zenei tradíció e két rétegét egyaránt ismerhették és játszhatták elsősorban attól függően, hogy működési területükön mit igényelt a hallgatóság. Falusi működésük során gyakran különböző társadalmi rétegek, köztük helyi iparosok, értelmiségiek kéréseinek kellett megfelelniük, s az „úri” repertoárral a felfelé törekvő parasztság kívánságait is kiszolgálták. Így amellett, hogy a már kikopó régi hagyományt jobban megőrizték – hátha még kérik e dallamokat –, közönségük elvárásának megfelelően igyekeztek lépést tartani a mindenkori zenei divattal, s törekedtek tudásuk bővítésére, repertoárjuk szélesítésére. (Sárosi 2008, 6–15; Pávai 2012, 78–80) Bartók Béla funkciójuknak és repertoárjuknak éppen ezzel a kettősségével érvelt a máramarosi népzenéről írt 1923-as kötetében a falusi cigányzenészek által játszott zene népzenei hitelessége ellen, bár álláspontját később árnyalta. (Dille 1966, XXIV) A cigánymuzsikusok városi és falusi hagyomány közti közvetítőszerepe életpályájuk sajátosságaiból is adódott. A zenészcsaládok a fiatalokat nevesebb prímásokhoz küldték tanulni, a zenészek pedig életük során mind nagyobb, reprezentatívabb helységekben való munkalehetőségre törekedtek, amely egyúttal egy másik repertoár ismeretét is megkövetelte. Ebből következően nemcsak a falusi zenészek figyeltek az új divatra, hanem a korábban falun játszó városi, éttermi cigányzenészek is ismerhettek népi vagy a néphagyományhoz közelebb álló dallamokat. Gyakran vissza is jártak falura zenélni. (Tari 1995) A jelenség nem a 20. század újdonsága, falusi és városi hagyomány korábban sem különült el élesen. Tari Lujza a 18. század végéről és a 19. századból sorol adatokat városi zenészek – akkor még jellemzően nem cigányzenészek – alkalmi falusi muzsikálásaira. (Tari 1997, 108–109) A városi zenével való kapcsolat nem hagyható tehát figyelmen kívül, ha a hangszeresnépzene-gyűjtéseket vizsgáljuk. E kapcsolat számos formában megjelenik a magyar népzene mai szlovákiai magyarságot is magában foglaló északi dialektusterületének gyűjtéseiben.

I.

A magyar népzene Bartók által meghatározott felső-magyarországi dialektusterületén különösen szorosan összefonódott a városi és falusi cigányzenei hagyomány. Ennek okai közé tartozhat a kisvárosok nagy száma, ami a kisebb és nagyobb települések zenei életének szervesebb kapcsolatát teszi lehetővé. A nem túlságosan nagy városok és ezzel együtt zenészeik sem különültek el élesen a környező falvaktól, hiszen sokszor nem is tudtak volna megélni anélkül, hogy más településeken is muzsikáltak volna. Így például az 1928-ban született rozsnyói Zsíros László prímás elmondta, hogy apja az „egész rozsnyai környékben”, tehát falvakban is játszott, ugyanakkor műzenei darabokat, „operákat”, vagyis népszerű operarészleteket is tanult egy zenésztől. A rimaszombati prímás, Radics János Balogtamásiban született és sokáig szülőfalujában játszott. Éttermi repertoárja mellett tudott régi pásztordallamokat, illetve eljátszotta a „vasvári” néven ismert népi tánc legelterjedtebb dallamát….

Dokumentácia malých sakrálnych pamiatok vo Výskumnom centre európskej etnológie v Komárne

Výskum a dokumentácia malých sakrálnych pamiatok z pohľadu etnológie nemá vo východnej a strednej Európe vo všeobecnosti príliš bohatú históriu. Povrchný pozorovateľ by si mohol myslieť, že rozvoju vedy o ľudovej religiozite bránila hlavne komunistická ideológia. Zdanie však klame. V záujme pochopenia tejto problematiky je nutné uviesť krátky pohľad do minulosti.

Maďarský a slovenský národopis (a dodajme, že v podstate i národopis všetkých východo- a stredoeurópskych národov) sa začal rozvíjať v prvej polovici 19. storočia, v zásade pod nemeckým vplyvom. Etnografi toho obdobia pátrali hlavne po predkresťanských, „pohanských“ prvkoch v ľudovej kultúre, aby sa s ich pomocou pokúsili zrekonštruovať svet niekdajšej „pohanskej“ germánskej, slovanskej, resp. maďarskej viery, v našom prípade iným slovom „maďarskú mytológiu“.  Podľa vzoru nemeckej mytológie Jacoba Grimma z roku 1835 (Grimm 1835) bola vydaná v roku 1854 publikácia o maďarskej mytológii, ktorej autorom bol zohorský kňaz, Arnold Ipolyi (Ipolyi 1854). Takéto poňatie ľudovej kultúry považovalo oveľa novšie a modernejšie prvky kresťanstva v maďarskej ľudovej kultúre z hľadiska etnografie nezaujímavé, cudzorodé. Tento názor bol dominantný ešte i v období medzi dvoma svetovými vojnami a Elemér Schwartz márne zverejnil s nadšením v celkom inom duchu napísané pôsobivé dielo bavorského farára Josefa Weigerta o výskume ľudovej religiozity (Schwartz 1928; Weigert 1925). V štvorzväzkovej syntéze maďarského národopisu toho obdobia, boli venované prejavom religiozity v maďarskej ľudovej kultúre len tri (!!!) strany (Schwartz 1943). Situácia po druhej svetovej vojne sa postupne zmenila. Je pravda, že komunistický režim vyslovene nepodporoval etnologické výskumy ľudovej nábožnosti, ale od konca šesťdesiatych a začiatkom sedemdesiatych rokov v Maďarsku ich ani nezakazoval (diametrálne odlišná bola situácia vo vtedajšom Československu). A tak mohli v Maďarsku niekoľkí  folkloristi (Sándor Bálint a Zsuzsanna Erdélyi) a neskôr ich mladší kolegovia (Gábor Barna, János Bárth a Gábor Tüskés) už pred pádom komunistického režimu vytvoriť solídne základy maďarského národopisu náboženstva. A tak už v druhej polovici 80. rokov (teda za Kádárovho režimu!) v jednom zo zväzkov novej osemzväzkovej syntézy maďarského národopisu, venovanom folklóru, môžeme nájsť viac než stopäťdesiatstranový súhrn s tematikou ľudovej religiozity (Bárth 1990; Bartha 1990; Kósa 1990; Szigeti 1990).

Ako som už vyššie uviedol, situácia v povojnovom Československu bola úplne odlišná. Hoci výskum ľudovej religiozity mal v českej etnografii istú tradíciu už pred druhou svetovou vojnou (viď napr. Procházka 1910), venovať sa etnológii náboženstva bolo po roku 1948 oficiálne prakticky nemožné (bádatelia mohli vynaložiť istú pozornosť len výskumu ľudového umenia so sakrálnym obsahom v rámci etnologických výskumov). Ešte horšia bola v tomto období situácia na  práve vznikajúcej vedeckej oblasti – maďarského národopisu na Slovensku. Nakoľko vo výskume ľudovej kultúry tejto národnej menšiny bolo nutné predovšetkým odstrániť existujúce veľké medzery, počas výskumnej práce už jednoducho nezostala kapacita aj na výskum národopisných súvislostí sakrálneho bohatstva. Od roku 1997, keď ako občianske združenie vzniklo pri Spoločenskovednom ústave Fórum[1] Výskumné centrum európskej etnológie, etnografia sakrálnych pamiatok sa stala jednou z priorít jeho výskumnej činnosti. Výskum malých sakrálnych pamiatok bol považovaný za jednu z najdôležitejších úloh výskumného centra. V nasledujúcej časti príspevku priblížim, aké výsledky sme dosiahli v rámci tohto výskumu.

V intraviláne obcí s katolíckym obyvateľstvom a na cestách v okolitých chotároch ešte i dnes pútajú pozornosť okoloidúcich menšie i väčšie objekty, ktoré tamojší obyvatelia postavili „na slávu Božiu“ ako prejav svojej náboženskej viery (por. Liszka 2008)….

A három Túr szakrális kisemlékei

Ipolyságtól az 1556-os országúton haladva észak felé, alig 2 km távolságban Nagytúrra érkezik az utazó. A Kis- vagy Alsótúr és Középtúr egyesítésével 1967-ben kialakított község a Korpona jobb partján fekszik. Történelmének vizsgálatakor kitűnt, hogy szorosan kapcsolódik a szomszédos, tőle északra kb. 1,5–2 kilométernyire elterülő harmadik Túrhoz, vagyis Felsőtúrhoz, hiszen a közép- és alsótúri földbirtokok jelentős részével a felsőtúri nemesi családok rendelkeztek. A három Túr helytörténeti kutatását bonyolítja, hogy az évszázadok során a Nagytúr megnevezést Felsőtúrra alkalmazták, ugyanis területe és népessége meghaladta mind Kistúrét, mind Középtúrét. A gazdasági tényezőkön kívül a hitélet is összekapcsolta a három falu lakóit, mivel a nagytúri római katolikusok a felsőtúri plébániához tartoztak (tartoznak).

A három Túr kültéri szakrális kisemlékeit számba vevő dolgozatom a komáromi Etnológiai Központ Kisemlék Archívuma számára felgyűjtött adatok feldolgozásával készült. Településen belüli helyzetük meghatározásánál a templomot tekintem kiinduló pontnak. Nagytúr esetében a katonai felmérések térképeinek elemzésekor a régi templomot veszem figyelembe, a szakrális kisemlékek jelenlegi helyének meghatározásakor azonban a 2014-ben épült új templomot tekintem viszonyítási pontnak. Az objektumokat a szaknyelvben használatos terminológia alapján határozom meg (zárójelben, dőlt betűkkel hozom a helyi megnevezést), a leírások során is az építészeti szakterminológia használatára törekszem; talapzatnak a földdel eredetileg érintkező elemet tekintem, a stabilitást szolgáló vagy terepkiegyenlítő alábetonozásokat pótlólagos kiegészítésként feltüntetem.

Történelmi áttekintés

Az eddig ismert, 1156-os okirati említést Nagytúr is, Felsőtúr is előszeretettel vonatkoztatja magára, holott Bakács István összefoglaló munkájában (Bakács 1971, 210) valószínűsíti, hogy a Tur alakú településnév feltehetően a mai Felsőtúr községre vonatkozik. Családnévként 1276-ban tűnt fel a falu neve; amit Szuhányi Mihály jegyző 1865-ben Pesthy Frigyes helynévtára számára írt jelentésében három Túri nevezetű testvér birtokjogából eredeztet. A legenda szerint „a legöregebbnek székhelye lett volna Fölső-Thúr” (Pesthy 1984, 115). A gondolatmenet azt sugallja, hogy Közép- és Kistúr is a születések sorrendjében való osztozkodás eredményeképpen nyerte nevét. Középtúr esetében a földesúr hajdani lakhelyét a „templomtól nem messze még mai nap is romba dőlt maradvány kövekben” látja. Püspöki Nagy Péter dolgozatában megerősíti, hogy Ság földnek a Túr hegytől északra eső részein a Hontpázmány nemzetség tagjai közt a XI–XIII. században lefolyó birtokosztályok három Túr, Felső-, Közép- és Kistúr keletkezését vonták maguk után. Ezek az új alapítású faluk még hosszú időn át őrizték ősi nevüket, a Ságot (Püspöki Nagy 1976, 727). Ez a megállapítás a falvak megnevezését egyértelműen a Túr hegyhez köti.

A névalakok között először 1417-ben megjelenő Naghtwr (Nagytúr) (Bakács 1971, 211) ugyancsak Felsőtúrra vonatkozhat, csakúgy, mint az 1517-es Iwancz Theleke al. IwanczThurya. Az oklevelek szerint a területi pontosítást segítő Kistúr vagy Alsótúr megnevezés csupán a 15–16. században bukkant fel, de élt a Kisság (Saagh quae nunc immutato nomine Thur vocatur, vagyis: Ság, melynek neve Túrra változott) forma is (Bakács 1971, 211), amely Ipolysághoz tartozónak jelezte a településrészt. Kistúr az írott forrásokban először családnévként mutatkozott 1410-ben, amikor Kisthury László özvegyét említik. Középtúr ugyancsak családnévként olvasható 1421-ben, mikor Középthury László szomszéd birtokosként megjelent a közeli Baráti község határjárásán. A falura vonatkozó Kistúr (Kysthwr) nevet 1436-ban jegyezték fel, Középtúrt pedig 1449-es okirat említi Kezepthur formában.

Az évszázadok során Felsőtúrt és Nagytúrt a Hont-Pázmány nemzetségből származó Thury család, illetve a belőle eredő, már említett…

Párkány környéke szakrális kisemlékei

Bevezetés

Dolgozatomban a Kisalföldön (mai Délnyugat-Szlovákia), Párkány környékén található Sárkányfalva, Gyiva, Libád, Béla és Muzsla szakrális kisemlékeit mutatom be. Az egymás szomszédságában levő települések a történelmi Magyarországon belül Esztergom vármegyéhez, ma a Nyitrai kerület Érsekújvári járásába tartoznak.

Az említett településeken 2016 augusztusában végeztem kutatást. Célom az volt, hogy az 1998-ben, a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központján belül létrejött Szakrális Kisemlékek Archívum[1] adatbázisa számára e dél-szlovákiai falvak kisemlékeivel kapcsolatos információkat összegyűjtsem és dokumentáljam.[2] A feltárt anyagot a komáromi Etnológiai Központ Szakrális Kisemlékek Archívumának adatlapja[3] felhasználásával rögzítettem, és az alábbiakban annak szempontjait, továbbá Liszka József terminológiáját követve mutatom be. A kisépítmények leírásainál pontozással jelölöm az emlékművek feliratainak azon részeit, amelyek kopás miatt már nem olvashatóak.

Terepmunkám során összesen 25 feszületet, 7 képoszlopot, 5 szobrot, 3 keresztet, 3 haranglábat, 1 kálváriát az egyetlen megmaradt stációjával és 1 kápolnát sikerült jegyzékbe venni. Jelen dolgozatban az objektumok között a csonka emlékműveket is közlöm.[4]

A kutatás alatt a falusiakkal interjúkat, az ott található objektumokról pedig fotókat készítettem, továbbá a települések kiadványaiból is informálódtam. Az építmények állíttatásának időpontját (az objektumon való feltüntetés vagy a helyi emlékezet hiányában) az első, második és harmadik katonai felmérések térképeire támaszkodva határoztam meg.[5]

A szakrális kisemlékekről általában

Szakrális kisemlékeknek azokat a szabadtéri objektumokat nevezzük (keresztek, feszületek, szobrok, képoszlopok stb.), amelyek vallási célzattal állíttattak és „térségünkben elsősorban a katolikus valláshoz köthetőek” (L. Juhász–Liszka 2006, 11). A „környezet szakralizációjának” köszönhetően jönnek létre, megkülönböztetett funkciót pedig felszentelésük által kapnak (Bartha 1992, 55–56). Fontos részét képezik a kultúrának, valamint sajátos arculatot kölcsönöznek a tájnak. Az egyéni áhítat megnyilvánulásaiban (kérő, hálaadó ima) és a közösségi vallásgyakorlásban (búcsújárások, keresztjáró napok stb.) egyaránt jelentős szerepet töltöttek be és töltenek be ma is (Tóth 2005, 198).

Az objektumokat általában a hívek vagy módosabb családok állíttatták, melyek közvetlen környezetében mindig helyeztek el valamilyen növényt díszítő, figyelemfelkeltő célzattal. A kisépítményt olykor kerítéssel vették körül, amelyet védelmi okokból, például állatok rongálása ellen állítottak (Tóth 2005, 196).

A kisépítmények állíttatásának különböző okai lehettek, például betegség, járvány, háborúból való hazatérés öröme, gonoszűző, védelmi célok, területmegjelölés, fontos tájékozódási pont megjelölése. A kisépítmények között leggyakoribbak a keresztek és feszületek. Állíttatásuknak a szokása a 18. században terjedt el. A 19. századból is sok kereszt maradt fenn, ugyanis a jobbágyfelszabadítás utáni anyagi gyarapodás a folyamatra kedvezően hatott (Bárth 1990, 353).

Elterjedt volt még feszületek állíttatása temetőkben (ez minden faluban általános volt), aminek „célja a vallásos embert a feltámadásra, az örök életre emlékeztetni” (Tóth 2005, 193). Ugyanakkor szokás volt a halott sírhelyét is ilyen módon jelölni. A templom körül emelt kálvária és kereszt szintén fontos kultusszal bírt (Tóth 2005, 193).

„Jelentősek voltak még a szabadtéri szobrok (Szent Orbán, Nepomuki Szent János, Szentháromság stb.), kápolnák, szentképek (legelterjedtebb Szűz Mária), melyek a keresztekhez hasonlóan valamilyen természeti csapástól, járványtól védtek” (Bartha 1992, 59–61). A szobrokat általában olyan helyen állították fel, amely utalt védőszentségük funkciójára.

Figyelemre méltó az objektumok vándorlásának jelensége, vagyis azoknak az eredeti helyéről való áthelyezése. Ennek legtöbbször csak praktikus okai voltak, azonban sokszor a 80-as, 90-es évek ideológiai felfogása sem szimpatizált a szakrális kisépítményekkel, így azokat akár meg is semmisíthették…

Bély község szakrális kisemlékei

1. Bevezetés

 Dolgozatomban a Délkelet-Szlovákiában fekvő felső-bodrogközi Bély községben található, általam dokumentált szakrális kisemlékeket kívánom bemutatni. A választás azért esett Bélyre, mivel tudomásom szerint még nem jelent meg néprajzi munka, mely a község összes szakrális kisemlékét feldolgozná.[1] Emellett, tudomásom szerint, a szlovákiai Felső-Bodrogköz településeinek szakrális kisemlékeiről sem jelent meg eddig néprajzi jellegű írás. Maguknak az objektumoknak a dokumentálása (fényképek készítése, adatlapon való rögzítése) 2016 szeptemberében és októberében ment végbe a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központjának felkérésére. Azonban nemcsak Bély, hanem a szomszédos Nagy-, és Kistárkány, Kisdobra község, valamint Tiszacsernyő városban található emlékek is dokumentálásra kerültek.[2] A kutatás második lépése során Bély község általam felkeresett lakosainál érdeklődtem a kisemlékekről, amire 2017 februárjában és márciusában került sor. Hogy az alábbi dolgozatban csak egy településsel foglalkozom, annak legfőképpen terjedelmi okai vannak. Munkám gerincét az általam felkeresett és kikérdezett adatközlők információi alkotják, mivel a kutatás során nem volt lehetőségem történeti források felhasználására.[3] Írásomban így nincs mód a kisemlékek pontos történetének a bemutatására. Ezért dolgozatomban arra fektettem a hangsúlyt, hogy megtudjam, a helyi lakosok körében, emlékezetében hogyan élnek ezek a szakrális kisemlékek. Azonban nemcsak az állítás becsült ideje,[4] az állítás oka, illetve a lehetséges állíttatók iránt érdeklődtem, hanem az objektumok körül zajló vallási megnyilvánulások is foglalkoztattak, melyek a szocialista éra előtt, alatt és a rendszerváltozás után voltak, illetve vannak jelen, legyen az egyház által szervezett (például processzió, körmenet) vagy személyes vallási megnyilvánulás. Utóbbiak elemzése a község vallási életében betöltött szerepének szempontjából azonban nem képezi dolgozatom tárgyát, mivel ennek részletes kifejtése egy külön kutatást és tanulmányt igényelne. Azonban dolgozatommal nem kívánok általánosító összefüggéseket, következtetéseket levonni a szakrális kisemlékeket illetően, mivel véleményem szerint csak további községekben található objektumok felkutatása, dokumentálása, a nyert adatok feldolgozása, elemzése, és mindezek eredményeinek prezentálása által lehetséges érdemben. Írásom ezért csak leíró jellegűnek tekinthető.

Mielőtt azonban a község rövid történetére és az objektumok részletes bemutatására rátérnék, szükségesnek tartom a témával foglalkozó néhány magyar kutató és eredményeik megemlítését a teljesség igénye nélkül.[5] Emellett utalni szeretnék a terminológiát érintő problémára is. Az előzőhöz kapcsolódóan a magyarországi kutatásokat illetően érdemes itt megemlíteni elsősorban Tüskés Gábor, Réthelyi Jenő vagy Fekete János nevét, akik lokális szinten a keresztek állíttatásával, azok település-földrajzi, formai, művészeti jellemzőivel, az őket előállító mesterek, műhelyek történetével, valamint a keresztek használatának, folklórjának kérdéseivel foglalkoztak (Tüskés 1977, 195–197; Tüskés 1980, 98–113; Réthelyi 1984, 53–79; Fekete 1984, 80–106. Vö. Bartha 1992, 54; Bartha 2006, 132), továbbá érdemes megemlíteni Bartha Elek ide vonatkozó tanulmányát (Bartha 1990a, 219–226). A téma szempontjából megkerülhetetlen Liszka József neve, aki a szlovákiai magyar szakrális kisemlékek kutatásával ért el jelentős eredményeket az utóbbi évtizedekben (a teljesség igénye nélkül: Liszka 1993a, 599–607; Liszka 1993b, 193–195; Liszka 1995; Liszka 1998, 947–956; Liszka 1999a, 157–162; Liszka 1999b, 97–116; Liszka 2000; Liszka 2007a, 165–168; Liszka 2007b, 17–36). Végül a mai Szerbia területén végzett kutatások által létrejött eredményt is szeretnék megemlíteni, mint például Silling István (Silling 1994, 123–133; Silling 2014) vagy Kocsis Antal és Nagy Tibor közös írásait (Kocsis–Nagy 1994).

Ami a szakrális kisemlékek terminológiai problémáit illeti, Liszka József szerint nagy…

Bartha Elek szerk.: A néprajztudomány professzora. Gunda Béla (1911–1994)

Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 200 p. 2015 ISBN 978-963-473-820-0 /Studia folkloristica et ethnographica 62./

A Kárpát-medence az évszázadok során soknemzetiségű területté vált – ez tény. A 19. század második felétől az etnikai közösségekkel az önállósuló néprajztudomány foglalkozik Magyarországon is. A két tényből sajnos nem következik, hogy aki a térségben néprajzos, az több nyelvet beszélve ismeri meg jobban az itt lakók kultúráját, gazdasági életét, szokásait. A néprajzosok első generációi gyakran vegyes anyanyelvű településeken nőttek fel, vagy cseregyerekként még iskoláskorukban tanulták meg az országban élő más nemzetiségek beszédét, s így már a tudomány önállósodásának kezdetétől kutatták a nem magyar közösségeket is. A trianoni sokk után az általában több nyelvet beszélő magyar kulturális és oktatási elit vezetői mellett a felnövekvő új generációk jeles képviselői tudatosan tanulták a környező népek (és ezáltal az országban maradt kisebbségek) nyelvét, és megindították az összehasonlító kutatásokat. Ebbe a második generációs néprajzos gárdába tartozott Gunda Béla is, akinek a századik születésnapján lezajlott tudományos konferencia előadásait kötetbe rendezve adták közre Debrecenben. Bár az elegáns borítású, kemény kötésű könyv kissé lassan jelent meg, de az emlékülésen elhangzott nagyszerű előadások miatt sokan és sokszor fogják használni.

A volt hallgatók, oktatótársak és tudós kollégák által felvázolt életút szakmai sokszínűsége mintaértékű a térségben. Ezt összegzi Bartha Elek – Gunda egyik tanszéki utódja – négyoldalas bevezető írásában. A többi írás három nagy csoportba rendezve olvasható, amelyeket a kolléga és közvetlen tanszékvezetői utód, Ujváry Zoltán nyit meg. A professzor címszó alá sorolt írások sorában a Gömörből származó Ujváry röviden ismerteti, hogy Gunda Béla terepbejárása alkalmával milyen határozottan állította őt a szülőföldjének vizsgálatára! A táj ismerete sokat jelentett a kutatói pálya indulásakor, de a kezdetektől fogva sugallta a szomszédos szlovák falvak hagyományaival történő összehasonlítást a fiatalembernek. Nemcsak javasolta, hanem segítette is Ujváry kutatási területének kialakítását, mivel Gunda Béla kiválóan beszélt szlovákul is. A soknyelvű kutató előnyeit részletezi az alcsoport másik szerzője: Paládi-Kovács Attila is, aki a Magyar Tudományos Akadémia Gunda-emlékülésén elmondott hosszú életpálya értékelését adta közre. Ebből megtudható, hogy a gyermek Gunda Béla – későbbi pályája szempontjából szerencsésen – egy békési gazdaságban nevelkedett, ahol megtanult szlovákul is. A tanulmányai során a német és a francia nyelvet is elsajátította, így egyetemi hallgatóként eredetiben olvasta az őt egyre jobba érdeklő külföldi néprajzi szakirodalmat. Ösztöndíjjal Svédországban élt, ahol személyesen látogatta az akkortájt kialakuló új módszer szerint megőrzött népi emlékeket, skanzeneket. A tanévnyi tapasztalat, majd a fennmaradó személyes kapcsolatok határozottan a terepmunka felé vezették a fiatal kutatót. Hazatérte után megkezdte a Kárpát-medencében élő népek összehasonlító elemzését, s ezt a szemléletet haláláig a legfontosabbnak tartotta. Kevés nagy összefoglaló munkát írt, helyette sok „csillogó gyöngyszemet” tett az asztalra a különféle „aprónak” vélt tárgyak, szokások, események rögzítésével. A „kicsi mérges öregúr” elvárta mástól is a pontosságot, a megbízhatóságot, s ha ennek hiányát tapasztalta, akkor lobbanékony természetének nem nagyon szabott gátat, s ez sokáig gátolta a tudományos előrehaladását. Mindezekről az akadémikus Paládi-Kovács ír, aki a palócság barkó ágának kiváló kutatójaként a magyar–szlovák nyelvhatáron a kölcsönhatások egyik vizsgálója.

Hat volt tanítvány és kolléga ír A tanár címszó alá rendezett fejezetben emlékeket, elemzéseket Gunda Béla oktatói tevékenységéről. A…

Csorba Béla: Ez olyan mondás. Szólások, szóláshasonlatok, közmondások, helyzetmondatok és más állandósult szókapcsolatok Temerinből

Temerin: TAKT 2016, 141 p. ISBN 978-86-86613-34-9

Csorba Béla egyetemista korában kezdte kutatni szülővárosa, Temerin – Újvidék közelében, de még Tisza menti településnek számító dél-bácskai település – magyar folklórhagyományát, és valójában egy véget nem érő feltáró és feldolgozó munka lett belőle. Legújabb kötetének anyaga, ahogyan könyve bevezetőjében írja, rendszertelenül ugyan, de folyamatosan került lejegyzésre.

A kisepikai folklórműfajok darabjait úton-útfélen gyűjtötte, hiszen sok esetben napi beszélgetések alkalmával hallotta azokat: „A gyűjtemény, létrejöttének sok tekintetben rögtönzött jelleg ellenére talán mégis egyfajta hosszmetszetét tudja nyújtani Temerin rohamosan fogyó magyar közössége értékes proverbiumanyagának” – véli a szerző.

Noha a könyv anyagának nagy hányada általánosan ismert Bácskában, és tegyük hozzá, hogy az egész magyar nyelvterületen is, sőt azon túlmenően európai összefüggésrendszerbe illeszkedik, mégis a könyv egyik legfőbb értéke, hogy egy beszélőközösség proverbiumkészletét mutatja meg.

Csorba azt is kifejti, hogy Temerin, nyelvjárási sziget jellege ellenére sem tekinthető elzártnak, hiszen nagyon is élő kapcsolatai vannak a szomszédos, más ajkú települések lakóival, és a nagyváros, Újvidék közelsége újabban már a városi szlenget is közvetíti ebbe a szóláshagyományba.

Ízes, szórakoztató és rendkívül tanulságos szövegeiben sok a példa a különböző etnikumok nyelvi hatására. Mint írja: „A szerb szavak, szóösszetételek használatára több példát is találunk, mindegyik esetben a humoros hatás, az irónia és önirónia kiváltásának célzatával.”

A gazdag anyagból, íme, néhány kiragadott példa a szerb és lassan halványuló német kapcsolatokra: Fele voda, fele víz!, No, tán csámacba születtél?, Temerinbe esik, Jarekon pada!, Ha nagyot adsz, kuszur is lesz!, Annyit ér, mind Járekon a nix!, Hendriköl, mind a német.

A helyzetmondatok, szállóigék, szitkozódások, átkozódások, időjósló szentenciák, rigmusok állandó elemei ennek a hagyománynak.

A példatára szótárszerűen szerkesztett, vezérszavak köré csoportosított, betűrendbe szedett, ami megkönnyíti az anyagban a keresést. Egyik nagy erénye a kiadványnak, hogy a nyelvjárási sajátosságokat érvényesíti a szövegek közreadásakor, ily módon találkozhat az olvasó kenyér, kënyér, kinyér alakváltozattal.

Végezetül meg kell jegyeznünk, hogy rengeteg nyelvi-néprajzi adat sorakozik egymással párhuzamosan Csorba Béla gyűjteményében, ami a könyv értékét csak növeli.

Fehér Viktor: Szokáskutatás Vërbicán. Az egyházaskériek születési, házasságkötési és temetkezési szokásai

Újvidék: Forum Könyvkiadó 2016, 250 p. ISBN978-86-323-0978-4

Az emberélet fordulóinak rítusai és a rítusokhoz kapcsolódó hiedelmek képezik Fehér Viktor első kötetének anyagát. A szerző még egyetemi hallgató, kutatási terepe, Verbica / Egyházaskér (SRB) kicsiny, elnéptelenedő bánsági település a román határ közelében. Jól ismeri a helyi viszonyokat, hiszen szülőfaluja hagyományait mutatja be, azt a hagyományt, melybe beleszületett, így tehát a közösségből vétetett szemüvegén keresztül ismerheti meg az átmeneti rítusokat könyv olvasója.

A bevezetőben szó esik a település történetéről, 18–19. századi újranépesedéséről, mi több, a lokális migrációt is bemutatja, így a falu közelében levő majorok, nagybirtokok, tanyák népének mozgásáról is képet alkothat az érdeklődő.

A helyi népszokásokkal kapcsolatban a szerző utal a korábbi néprajzi kutatások eredményeire, és itt mondja el, hogy voltaképpen azokat megismerve, szándékosan vállalkozott hiánypótló adatfeltárásra.

Az emberélet fordulóinak rítusait és hiedelmeit viszonylag rövid idő alatt, 2012–2015 között gyűjtötte és részben publikálta a vajdasági magyar folyóiratokban. Ismertetésünk tárgya, a verbicai szokásmonográfia ezekből a cikkekből állt össze. Ennek okán gépiesen ismétlődnek egyes elemek, így minden fejezetnél találkozunk bevezetővel, amiben a fogalmi tisztázások mellett olyan általános megállapítások is visszaköszönnek, melyek elkerülhetőek lettek volna egy általános bevezető megírásával.

A munka egyik erénye, hogy az anyag lejegyzésekor a tájnyelvi sajátosságokat maximálisan igyekezett figyelembe venni és érzékelteti is azokat, teszi mindezt az 1974-ben kiadott Voigt–Balogh-féle irányelvek alapján.

Könyve első nagy egységében a születésre és a csecsemőkorra fókuszál. Meghatározza a terhes nő megváltozott helyzetét és szerepét a családon és az élettérül szolgáló lakóházon belül, számba veszi a terhesség alatti tilalmakat, kiváltságokat. Külön fejezetben tárgyalja a terhesség megszakítását, a szülést és az újszülött ellátását. Újabb egység a gyermekágy, a gonosz távoltartása, gyermekbetegségek és gyógyítások, amit a keresztelés mint befogadó rítus zár.

A következő egység a házasság. A házasság célja, a párválasztást követő férjhez menés, nősülés, aminek családi sorrendjéről, annak a mikrotársadalmon belüli előkészítéséről, lehetőségeiről is ír. Számba veszi az ez irányba terelő-nevelő gyermekjátékokat, közösségi munkaalkalmakat és szórakozási lehetőségeket, majd a hazakísérés, lányhoz járás szokásai következnek. Ír a falun belüli párválasztás szempontjairól, a vagyon szerepéről, a lehetséges vallási különbségekből fakadó ellentétekről és a házassági jóslásokról. A házasságkötés szokáskörébe tartozó lányszöktetés, lánylopás intézményét is bemutatja, majd a megkérés, eljegyezés, jegyajándék, hozomány, jegyben járás kérdéskörére tér ki.

A lakodalmi tisztségviselők, így a násznagyok, koszorúslányok, vőfélyek megválasztása és szerepük, valamint a kisegítők szerepkörének bemutatása után a lakodalmi előkészületeket veszi számba Fehér Viktor. Nagyon részletesen tárgyalja a hagyományos verbicai lakodalom menetét, ugyanakkor a változásokat is érzékelteti, azokat a változásokat, melyek folytonos velejárói a mindenkori és a verbicai néphagyományoknak is! A fejezetet egy 1951-ben lezajlott lakodalom leírásával zárja.

A harmadik nagy egység a halál és temetés, melyet a halál jeleinek számbavételével indít, majd a haldoklásra, a halál beálltára tér rá. A halál beállta utáni teendők – ablakok becsukása, óra megállítása, tükör letakarása, tűz eloltása – apró fejezetek a munkában, melyeket a halál jelzése a faluban, és a távolabbi rokonok, ismerősök tájékoztatásának leírása követ. Ezután a halál beálltát kísérő további teendők következnek, az öltöztetés, borotválás, koporsóba tevés és a halott tárgyainak betétele a koporsóba. Ezt követően a halottól való félelemmel foglalkozik, amit a koporsó és a ravatal leírása, a virrasztás és a…

Heppner Harald-Miladinović Zalaznik Mira (Hg.): Provinz als Denk- und Lebensform. Der Donau-Karpatenraum im langen 19. Jahrhundert

Frankfurt am Main: Peter Lang 2015, 312 p. /Neue Forschungen zur ostmittel- und südosteuropäischen Geschichte 7./ ISBN 978-3-631-66569-5.

In Annotation anzuzeigen ist hier ein sehr bemerkenswerter Sammelband, der auf eine Tagung der Kommission für Geschichte und Kultur der Deutschen in Südosteuropa zurückgeht und in der vorliegenden Buchform einige zusätzliche Texte erhalten hat. Er versammelt Beiträge mit literaturwissenschaftlichen, musikwissenschaftlichen, erziehungswissenschaftlichen, politikgeschichtlichen sowie sozialgeschichtlichen und volkskundlich-kulturanthropologischen Themenstellungen. (Die Annotation hier wurde von einem Volkskundler verfasst.)

Ohne dass die Herausgeber es eigens ausdrücken müssen, ist von historischen Regionen, Landstrichen, Städten und Gemeinden die Rede, die östlich, vor allem südöstlich von Wien gelegen waren und als Provinzen zum historischen Habsburgerreich gehört haben. Sämtliche 15 Beiträge können mit erheblichem Gewinn gelesen werden. Und es stimmt durchaus, was Harald Heppner und Miladinović Zalaznik am Beginn des Bandes geschrieben haben, nämlich, dass das Lesepublikum so manche Erkenntnis in und zwischen den Zeilen dieses Kompendiums erhalten kann, lohnend, sie zu entdecken und in sich aufzunehmen (s. S. 5).

So schreibt Evá Kowalska über „Probleme mit der städtischen Welt: Zur Frage des slowakischen ‚Nation-Buliding‘“ (S. 127–140). Einen Schwerpunkt auf das historische Königreich Ungarn legt Juliane Brandt mit ihrer Vergleichsstudie „Provinz gleich Provinz? Provinzstädte und Pfade ihres sprachlichen Wandels um 1900“ (S. 141–164). Dazu passt ebenso der Beitrag von Karin Almasy über die „Nationale Frage und die Schule: Maribor/ Marburg zwischen 1848 und 1861“ (S. 251–266). Einen Beitrag über den „Deutschunterricht in der Bucht von Kotor unter österreichisch-ungarischer Herrschaft“ hat Neda Donat eingebracht (S. 231–249). Kotor, weit entfernt von der Zentrale, gehörte 1814–1918 zur österreichischen Monarchie. Es war unerlässlich, dass in entfernten Provinzstädten Ausbildungsstätten existieren, die die Sprache der Zentralverwaltung unterrichten, vermitteln und prüfen, zumal für den Nachwuchs des Beamtentums und der Handelsleute. Die Durchsetzung und die Akzeptanz eines Kommunikationsmittels „Schrift“ macht territoriale Verwaltung und somit „Provinz“ erst möglich. Gemeint ist hier also nicht Schule und literaler Unterricht um seiner selbst willen, sondern Unterricht in der Sprache der Kanzleien des Regierungssitzes, die Wiener Hofes.

Sicher bedingt durch die oben genannte, zugrundeliegende wissenschaftliche Tagung, die in Ljubljana durchgeführt worden war, legt der Sammelband insgesamt einen geografischen Schwerpunkt auf Slowenien: Igor Maver reflektiert über die „Bedeutung von Lord Byrons slowenischen Übertragungen am Fallbeispiel von France Prešeren: Die nationale Wiedergeburt und das politische Bewusstsein der Slowenen im 19. Jahrhundert“ (S. 111–126). Peter Vodopivec schreibt über die „Intelligenz in den Gebieten des heutigen Slowenien zwischen Wien und den Heimatländern um 1900“ (S. 267–280). Einen interessanten Beispielfall bringt Miha Preinfalk mit „Josef Freiherr(n) von Erberg – zwischen Zentrum und Provinz“ (S. 195–209). Tanja Žigon widmet sich einem nur auf den ersten Blick überraschenden, doch notwendigen Detailthema des Theaterbetriebs im historischen Laibach, nämlich den Souffleuren, Zettelträgern, Requisiteuren und Billeteuren: „Souffleure sind die große Feder in [jeglicher] Theateruhr“ (S. 211–229).

Dazu kommen die Beiträge von Stefan Sienerth über den im Banat geborenen und aufgewachsenen Schriftsteller Richard Wagner: „Zeugnisse früher Prägung: Der junge Richard Wagner und die Provinz (S. 177–192), sowie von Johann Georg Lughofer über die im Gebiet des heutigen Tschechien geborene und wirkende Bertha von Suttner: „‘Lage prachtvoll, aber…

Horváth Csaba–Imre Lászlóné–Majdán János–Varga Gábor szerk.: Ezerarcú vasút. Vasút – Történet – Írás

[Budapest]–[Pécs]: Magyar Vasúttörténeti Park Alapítvány–Virágmandula Kft. [2016], 324 p. ISBN 978-615-5497-77-3

A magyarországi közlekedés – és benne a vasút – történetével és fejlődésével hosszú időn keresztül szinte kizárólagosan csak a műszaki tudományok képviselői foglalkoztak, és jelentettek meg – a maguk sajátos érdeklődésével, megközelítésével és módszereivel – különböző munkákat. Az elmúlt két évtizedben aztán a történészszakma is „felfedezte” magának a bőséges kutatási lehetőséget biztosító témát. Ennek egyik ékes példája a négytagú bizottság (Horváth Csaba Sándor, Imre Lászlóné, Majdán János, Varga Gábor) által szerkesztett és lektorált, szép kiállású tanulmánykötet. A mű címe (Ezerarcú vasút. Vasút – Történet – Írás) nagyon találó, hiszen az egyes tanulmányok sokféle szempontból, rendkívül színesen, elsősorban a történettudomány szemüvegén keresztül tárgyalják a vasút problematikáját. A beköszöntőben a szerkesztők rögzítik, hogy a mű a magyarországi vasutak történetével és működésével foglalkozó legfrissebb írásokat adja közre. A kötet tizenkilenc tanulmányt és öt könyvajánlót foglal magában.

A nyitó írásban a szerző – Cserháti Katalin – a vasút társadalomtörténetének egy érdekes, ez idáig nem kutatott szegmensére világít rá, mikor a vasúti elit részét alkotó, tisztképzőt végzett hivatalnokréteg vizsgálati szempontjait, lehetőségeit mutatja be. Összességében a publikáció egy hiánypótló téma kutatási alapját fekteti le, melynek megvalósulása tovább gazdagítaná a hazai vasút,- illetve társadalomtörténetet.

Csóti Csaba tanulmányában egy speciális témát feszeget, mikor a vasút szerepét taglalja az 1916–1917. évi erdélyi menekültek széttelepítésében. A szerző különböző statisztikai táblák és források közlésével egyértelműen igazolja, hogy a MÁV infrastruktúrájának kihasználása és a vasút bevonása nélkül szinte lehetetlen lett volna a menekültek széttelepítése, majd visszatelepítése az 1916. augusztus 27-e és 1917. május közötti 9 hónap során. Csóti az egész erdélyrészi menekülési akciót a „főpróbájának” tekinti mindannak, amivel az első világháborút követően a magyarságnak szembe kellett néznie.

Frisnyák Zsuzsa írásában arra törekszik, hogy összefoglalja a szocialista vasút irányítási és működési struktúrájának legfőbb sajátosságait az 1950-es évek elejétől a Kádár-korszak végéig. A rendszer működési mechanizmusait a vasútiáru-forgalom megtervezésén, illetve a szállítási válságok modernizációra gyakorolt hatásain keresztül vázolja fel nagyon szemléletesen és érthetően.

A következő tanulmányban az író – Gidó Csaba – a két székelyföldi város (Székelyudvarhely és Csíkszereda) közti – meg nem valósult – vasútvonal tervének másfél évszázados történetét kivonatolja szerteágazó források felhasználásával, melynek során érzékletesen világít rá arra, hogy milyen érdekek és érdekcsoportok ütköztek egy ilyen típusú projekt kapcsán, és sokszor milyen apróságokon múlt egy vasútvonal megépülése.

Haraszthy Andrea írása tematikájában némileg kilóg a többi tanulmány közül, hiszen a szerző nem történettudományi kérdést, hanem HR jellegűt tárgyal, mikor a vasúti képzés jellemzőit, törvényszerűségeit, valamint ezek időbeni és szemléletbeli változásait tekinti át. Alapvetően pozitívan nyilatkozik a GYSEV esélyegyenlőségi tervéről és humánstratégiájáról, de megfontolandó változtatási javaslatokat is megfogalmaz a képzési rendszer hatékonyabbá tételére.

Horváth Csaba Sándor komplex tárgyú publikációt közöl a kötetben. A szerző a vasút funkcióinak és hatásainak vizsgálatát teszi meg Magyarországon 1920-ig. Megállapítja és példákkal igazolja, hogy a két alapfunkció (személy- és áruszállítás) kialakulása már az első hazai vonalak kiépítésekor megtörtént, a későbbiekben azonban ezekhez több egyéb szerepkör (pl. ipari és kereskedelmi, logisztikai, turisztikai stb.) is társult.

Az egyik speciális funkció (katonai) létét és fontosságát jelzi Illés András munkája, aki a páncélvonatok szerepét tekinti át az európai hadviselésben….

Hoyer, Jennifer: Die Tracht der Fürstin. Maria Anna zu Schaumbirg-Lippe und die adelige Trachtenbegeisterung um 1900

Münster–New York: Waxmann 2016, 147 p. /Münsteraner Schriften zur Volkskunde / Europäischen Ethnologie 20./ ISBN 978-3-8309-3302-1

A „népi kultúra” felfedezésével a párhuzamos befolyásolása hosszú ideig nem foglalkoztatta a kutatókat. Az a jelenség tudniillik, hogy a (mondjuk) parasztság kultúrája (viselete, szokásai, népköltészete stb.) iránti, kívülről/felülről jövő érdeklődés egyszersmind hatással van magára az adott kultúrára is. Annak hordozói ugyanis azzal szembesülnek, hogy amit korábban a maga természetességében hordtak, csináltak, énekeltek stb. (ezt az állapotot nevezte az erdélyi folklorista, Faragó József, organikus vagy szerves folklórnak), az valakik (mások, kívülállók) számára különös értéket jelent. Megváltozott ezáltal a saját kultúrával szembeni szemléletmódjuk, elkezdték tudatosan „ápolni” a hagyományaikat stb. Ily módon (Faragó szavaival) kialakult az organizált vagy szervezett folklór. Az már egy további, s inkább elméleti kérdés, hogy egyáltalán valaha létezett-e a külső (mit értünk „külső” alatt?) befolyásoktól mentes szerves, organikus folklór? És létezett-e valaha folklórbefolyástól mentes nem folklór?

Valami hasonló folyamat (és sok más egyéb, illetve azok mellékágainak) differenciált bemutatására vállalkozik Jennifer Hoyer, amikor Schaumbirg Lippe hercegnője, Anna Maria „parasztviseletét” mutatja be, s annak hatását a falusiak öltözködési kultúrájára, a korabeli nemesség robbanásszerű lelkesedését a népies öltözködéssel kapcsolatban… és megfordítva: minderre hogyan reflektált (persze korántsem külső befolyásolástól mentesen) a föld népe.

Az eredetileg Münsterben egyetemi mestermunkaként íródott dolgozat (amit 2014-ben a Münsteri Néprajzi Társaság Günter Wiegelman-díjban részesített) korabeli dokumentumok (muzeológiai tárgyak, azok aprólékes elemzése, a lokális sajtó és levéltári adatok) segítségével tanulságosan követi nyomon a „parasztviseletet”, nemcsak mint társadalmi rétegeken átívelő jelenséget, hanem elméleti kérdéseket is felvetve, a „viselet” és „viseletfolklorizmus”, továbbá a „viselet” és a „divat” kérdéseit is feszegeti. A viseletkutatásnak arra a muzeológiai tendenciájára is figyelmeztet, amely immár nem választja szét a múzeumi gyűjteményekben (és az ezekből keletkezett kiállításokon sem) a paraszti viseletet az egyéb társadalmi rétegek öltözetdarabjaitól (a nürnbergi Germán Múzeumban például nemrégiben, száz év múltán egyesítették a korábban külön kezelt paraszti, polgári és nemesi viseletgyűjteményeket). Nyilvánvalóvá vált, hogy ezeknek a társadalmi rétegeknek az öltözködéskultúrái évszázadok alatt kölcsönösen hatással voltak egymásra, és fejlődésük, alakulások megértése csak mindegyikük figyelembe vételével lehetséges.

Jennifer Hoyer könyve egy látszólagos részletjelenség sok szempontú kibontásával és aprólékos elemzésével, a tudományszakunk legfrissebb elméleti eredményeinek figyelembe vételével, azokba ágyazottan a (történeti és társadalmi) néprajzi kutatás új lehetőségeire is rámutat.

Kiliánová, Gabriela–Zajonc, Juraj: 70 rokov Ústavu etnológie Slovenskej akadémie vied. Kontinuity a diskontinuity bádania a jednej inštitúcie

Bratislava: VEDA–Vydavateľstvo SAV a Ústav etnológie SAV 2016, 287 s. ISBN 978-80-224-1512-5

Vrcholná vedecká inštitúcia etnologického výskumu na Slovensku, Národopisný ústav /Ústav etnológie SAVU/SAV si pripomenula 70. výročie vzniku. Publikácia, ktorú pripravili dvaja jej dlhoroční poprední pracovníci – Gabriela Kiliánová a Juraj Zajonc – prináša známe informácie, mnohé však i doteraz neznáme, všetky však zasadené do dobových politických, historických i metodologických kontextov. Práca je tiež zaujímavým výsledkom uvažovania o metodologickom uchopení dejín vlastnej vednej disciplíny.

Autori prácu rozčlenili do štyroch kapitol, pričom uplatnili chronologické hľadisko. Súčasťou publikácie sú obsažné a prehľadné prílohy (Riaditelia a predsedovia pracoviska, Vedeckí a odborní pracovníci, Národné projekty, Medzinárodné projekty, Výber publikácií z produkcie pracoviska a jeho pracovníkov, Časopisy vydávané na pracovisku). Prácu dopĺňa pomerne rozsiahla a kvalitná fotopríloha Ľudia a udalosti v obrazoch (s. 237–273). Orientáciu v publikácii uľahčujú registre.

Vznik vedeckého národopisného pracoviska je úzko spojený so vznikom Slovenskej akadémie vied a umení v roku 1946, keď sa jej súčasťou stalo ako jedno z prvých. Prvá kapitola je venovaná obdobiu rokov 1946 až 1953, ktoré sa nieslo v znamení inštitucionalizácie a profesionalizácie vedeckého bádania na poli etnografie a folkloristiky – súčastí národopisu. V uvedenom období malo toto vedecké národopisné pracovisko snahu stať sa koordinátorom výskumnej práce na poli národopisu na Slovensku a začalo tiež vydávať periodikum Slovenský národopis, ktoré nadviazalo na medzivojnový Národopisný sborník Matice slovenskej. Výrazný medzník makrohistórie predstavuje rok 1948, keď sa po februárových udalostiach stala vedúcou politickou silou v Československu komunistická strana. V kontexte dobových spoločensko-politických pomerov pracovisko bolo v roku 1951 pričlenené k Historickému ústavu SAVU a zároveň sa ocitlo v ideologickom tlaku. Prejavoval sa snahami o konzekventné uplatňovanie marxistických interpretačných rámcov. Uvedené obdobie autor kapitoly, Juraj Zajonc, charakterizuje aj ako hľadanie rovnováhy medzi nezávislou vedou a spoločensky angažovaným odborom.

Kapitola venovaná obdobiu rokov 1953 až 1969 je rámcovaná vznikom Slovenskej akadémie vied, ktorá prevzala ústavy Slovenskej akadémie vied a umení a začiatkom obdobia tzv. politickej normalizácie. Gabriela Kiliánová charakterizuje tiež vzťah SAV k Československej akadémii vied, sústreďujúc sa však na históriu národopisného pracoviska, ktoré bolo znova osamostatnené v roku 1952 ako kabinet, v roku 1955 ako Národopisný ústav SAV. V tejto etape sa pracovisko výrazne budovalo personálne, organizačne i koncepčne. Aj pre potreby komplexného národopisného výskumu, na ktorom sa mali podieľať aj externí spolupracovníci, vznikla v roku 1958 Slovenská národopisná spoločnosť (SNS), ako dobrovoľné združenie vedeckých a odborných pracovníkov a študentov. V roku1969 vznikla aj Slovenská národopisná koordinačná rada (SNKR) s cieľom zabezpečovať vedeckú spoluprácu národopisných inštitúcií, ako dôležitý prvok snahy o samostatné akademické rozhodovanie. Ako publikačný orgán SNKR, resp. SNS začal v roku 1969 vychádzať informačný bulletin Národopisné informácie. Vedecké projekty, riadené štátnym plánovaním, sa sústredili na tri tematické okruhy: dejiny ľudovej kultúry na Slovensku, vplyv industrializácie na život a kultúru obyvateľstva a ľudovú kultúru karpatskej oblasti. Významná bola spolupráca pracovníkov NÚ SAV na diele Československá vlastivěda (1968) a realizácia viacerých knižných titulov v rámci edície Klenotnica slovenskej ľudovej kultúry (od roku 1967). Diskusie na pôde odboru boli východiskom pre výskum tzv. „súčasnosti“, ktorý pokračoval v nasledujúcich desaťročiach.

Kapitola, venovaná obdobiu rokov 1969 až 1989 je spracovaná v kontexte zložitej politickej reality, keď po roku 1969 štátna a stranícka moc zastavila všetky dovtedajšie snahy o politickú obrodu. NÚ SAV sa s podporou slovenských i českých kolegov podarilo zabrániť opätovnej snahe o zrušenie. Opäť bol zavedený štátny plán rozvoja vedy a techniky a centralistické riadenie vedeckého výskumu. Koncom 80….

Kovács Mária: Volt egyszer egy Ustorka

Szabadka: Grafoprodukt 2015, 240 p. ISBN 978-86-88073-44-8

Egy hajdani tanyasor, az észak-bácskai Kispiac falu közelében elhelyezkedő Ustorka szociografikus szempontú krónikája a könyv. A szerző, Kovács Mária a közösségből vétetett, és ahogyan könyve bevezetőjében olvashatjuk, a szűkebb és tágabb közösség számára írta meg a tanyasor történetét.

Rövid előszavából kiderül, hogy a megörökítés igénye a közösségből érkezett: „Elhoztam neked Ustorka népét. Mi összeírtuk, a többi már a te dolgod!” A tanyasor lakóinak jegyzékében 231 gazda és leszármazottainak neve szerepelt. Ezen a „nyomon” indult el a szerző, de mielőtt a szociografikus leírásokat közreadná, dióhéjban és kronológiai rendben közreadja a településtörténeti adalékokat, melyekből kirajzolódik a tanyasor több százados története.

Az Ustorkám! Ustorkám, de jó, hogy megvagy! fejezetcím alatt sorjáznak azután azok az írások, visszaemlékezések, melyek emberközelből mutatják meg a tanyasoron születettek, éltek/élők sorsának alakulását.

Kovács Mária kutatói tevékenysége a Kanizsai Szociográfiai Műhely keretében bontakozott ki, és interjúi egyre csak szaporodtak az eltelt másfél évtized alatt. Az elszármazott ustorkaikkal Kanizsán, Martonoson, Horgoson, Királyhalmán, Hajdújáráson, Palicson, Szabadkán, Doroszlón, Völgyesen, Ludason, Törökkanizsán, Újvidéken, Pancsován beszélgetett, és levélben kapott adatokat Magyarországról, Németországból, Ausztráliából.

A szerző tehát nem válogatott, igyekezett mindenkit megszólítani, magyarokat és szerbeket egyaránt.

A sorjázó történetekben felvillan a történelem, főként a 20. századi: a tanyai zugtanítók működése az első világháború előtt; a belső migráció és a túlnépesedő családok tanyaépítkezései; az impériumváltások és 1944 őszének tragikus eseményei; a társadalmi átrendeződés és a mezőgazdaság erőszakos átszervezése; a tanyai iskolák felszámolása; a családi gazdálkodás szívós továbbélése; a lassú levándorlás, a tanyasor elnéptelenedése stb. Külön fejezetet szentelt a ragadványnevek rendszerének „Mondd meg, hogy hívnak, megmondom, ki vagy!” cím alatt egy kis közösségben kialakult, az azonos családnevűeket megkülönböztető gyakorlat rajzolódik ki.

A gyermekjátékokat éppúgy bemutatja, ahogyan a tanyasoron ismert helyi anekdotákat.

A kötet végén egy lakossági lajstromot talál az érdeklődő olvasó Alsó és Felső Ustorka lakóiról.

A kiadványba sok archív fotót válogatott be Kovács Mária, ami még értékesebbé teszi a közreadottakat, a monografikus igényű munkát.

A szerző e könyvéért Kálmány Lajos-díjban részesült.

Raffai Judit: Mesemondók és mesetípusok. Értekezés a vajdasági magyar mesemondásról

Szabadka: Életjel Kiadó 2016, 135 p. ISBN 978-89-88971-270 /Életjel könyvek 172./

Azt szokták mondani, hogy minden mindennel összefügg, és ennek a könyvnek az esetében sincsen ez másképpen! Nem véletlen, hogy a vajdasági magyar népmesekutatás történetéről, eredményeiről Raffai Judit írt újabb, igen széles spektrumú elemző összefoglalást, és az sem véletlen, hogy a könyvet a szabadkai Életjel Kiadó adta közre, hiszen a kiadó szerkesztője, Dévavári Beszédes Valéria maga is kutatója és közreadója a bácskai, bánsági és szerémségi mesekincsnek.

A szerzővel kapcsolatban még azt is illik megemlíteni, hogy doktori értekezése – máig kéziratban –, a Vajdasági magyar népmese-katalógus is kiadásra vár.

Az alább bemutatásra kerülő könyvében voltaképpen a téma legújabb összefoglalását olvashatja az érdeklődő. Kronologikus rendben járja körül mondandóját, így az első fontos fejezet a vajdasági mesekutatás története. A kezdeti kutatási eredmények a 19. század első felére vonatkoznak, és mint Raffai írja, ezek a közlések visszaemlékezéseken alapulnak. Külön alfejezetet szentel a piarista tanároknak, papoknak, akik a 19. század második felében már rendszeresen gyűjtik a meséket, és a gyűjtés helyét is megjelölik.

Az első nagy gyűjtőegyéniség Kálmány Lajos, akinek munkásságával részletesen foglalkozik a szerző. Kálmány jelentőségét egyebek között abban látja, hogy gyűjtőként rátalált az egyházaskéri Borbély Mihályra, akinek igyekezett a „teljes” repertoárját rögzíteni.

A következő alfejezet ténylegesen a vajdasági mesekutatásról szól, és az 1920-tól napjainkig terjedő időszakot öleli fel. Mint írja, az impériumváltástól 1941-ig gyakorlatilag nem volt mesekutatás az adott területen.

A visszacsatolt Bácskában 1941–1943 között Ortutay Gyula két alkalommal is gyűjtött az oda telepített bukovinai székelyek között. Ortutay mellett Banó István Zentán kutatott.

A következő korszak Raffai megállapítása szerint 1949-ben kezdődött és 1953-ig tartott, ebben az időszakban a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség megbízásából zajlott falukutatás a térségben. A néprajzi gyűjtések során számos népmese is lejegyzésre került.

1959-ben az Újvidéki Egyetemen létrejött Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék intézményi keretet biztosított a folklórkutatások számára. Raffai Penavin Olgát és Matijevics Lajost említi, akik a tanszék tanáraiként maguk is gyűjtöttek, de egyben irányították is a kutatómunkát. Tudományszervező tevékenységüket számos népmesekötet fémjelzi, állapítja meg a szerző.

Külön fejezetben foglalkozik a budapesti egyéniségkutató iskola hatásával. Kiemeli a vajdasági kutatók e téren elért eredményeit, megemlíti Beszédes Valériáét, Csorba Béláét, Kalapis Zoltánét, és Burány Béla gyűjtőtevékenységével is foglalkozik.

Az 1990-es években a kutatásszervezés többpólusúvá vált a térségben, hiszen a Kiss Lajos Néprajzi Társaság létrejöttével egy szűkebb tudományos fórum alakult, részben képzett néprajzosokkal, részben lelkes néprajzi gyűjtőkkel.

A tudománytörténeti áttekintés után a szerző rátér a gyűjtött és részben közreadott anyag elemzésére. Megállapítja, hogy a kutatás két nagy korszakhatárának első fele 1850-től 1919-ig terjed, míg a második 1945-től egészen napjainkig. A nagy gyűjtőegyéniségek munkásságát is számszerűsíti, mégpedig a tipológiailag behatárolható szövegek alapján. Az első korszak kiemelkedő kutatója Kálmány Lajos 133 mesével. A második korszak kutatói közül Penavin Olga 171, Burány Béla 154, Beszédes Valéria 128 szöveget rögzített.

A meseszövegek közösségi utóéletével és az újraközlések, esetleges feldolgozások problematikájával kapcsolatban egy újabb fejezetben fejti ki véleményét.

Ezek után olvasható A vajdasági meseanyag területi és műfaji megoszlása című fejezet. A kutatott terület három nagytájat foglal magába: a szerbiai Bánságból 29 településről 401 mesét, Bácskából 40 településről 374, míg a Szerémségből 3 településről 5 mesét regisztráltak.

A fentiekkel kapcsolatban – noha…

Silling Léda: Piacok, vásárok, emberek. Néprajzi tanulmányok a Vajdaságból

Újvidék: Forum Könyvkiadó 2016, 239 p. ISBN 978-86-323-0952-4

Nehéz lenne túlbecsülni a vásárok és piacok társadalmi/gazdasági szerepét, legyen szó akár a jelenkorról, akár a régmúltról. Sokrétű társadalmi intézménnyel állunk szemben, amikor megpróbáljuk kibogozni ezt a szerepet a különböző típusú kapcsolattartások, a kulturális hatások, a gazdasági élet és még sok egyéb terén. Már így elöljáróban kijelenthetjük, hogy Silling Léda vajdasági etnográfus első kötete a tematikai merítés szempontjából eleget tesz ennek a sokszínűségnek. A tanulmánygyűjtemény két részre tagolódik, ahol az első a szűk értelemben vett vásári/piaci kultúráról szól (9–155.), míg a második főként, de nem kizárólagosan a táplálkozáskultúrára összpontosít (159–233.), ahol általában szintén felbukkan a kereskedelem szerepe fő tematikus motívumként.

A szerző kupuszinai, tehát nyugat-bácskai származású, ennek megfelelően pedig nagy hangsúlyt fektet erre a térségre (pl. a kötet első írása [9–27.] Zombor városának vásárairól és piacairól ad történeti keresztmetszetet az újkor kezdetétől egészen napjainkig, egyúttal később e város vonzáskörzetének munkamegosztásáról is jó képet kapunk [47.]). A könyvet továbbolvasva aztán kétségtelenné válik, hogy Kupuszináról (hivatalos, de a közbeszédben alig használt magyar nevén: Bácskertes) tudunk meg a legtöbbet, amelynek népi kultúrájával több cikk is foglalkozik. Érdemes kiemelni, hogy – etnográfiai értelemben – ez a település is azok közé a „szerencsés” falvak közé tartozik, amelyre hosszabb időn keresztül és rendszeres néprajzkutatói figyelem fordult (pl. a tárgyalt könyv szerzőjének édesapja, Silling István sokat tett hozzá a község ismeretéhez).

Olvasás közben felmerülhet, hogy Kupuszina esetében az egyik legizgalmasabb vonás talán az, ahogyan ez a konyhakertészeti terményekre szakosodó, sokáig inkább bezárkózó falu a múlt század hatvanas éveitől kezdve kiépíti a kereskedelmi kapcsolatait horvátországi, boszniai és szerbiai helyszínekkel, aminek, ahogyan az a fejtegetésekből kiderül, komoly társadalmi szerepe van. A szerző számos néprajzi mikrofelvételen keresztül világítja meg ezt a jelenséget, így például viszonylag részletes képünk alakul ki a zágrábi piacozások világáról, egyes piacozók ügyeskedéseiről, életkörülményeikről, valamint arról is, hogy a lakóházakon és gazdasági épületeken hogyan mutatkozott meg az egyre növekvő anyagi jólét, majd hogy hogyan épült le mindez Jugoszlávia szétesésével. Gyakorlatilag három összefüggő tanulmány (28–44., 45–57. és 58–69.) boncolgatja ezeket az összefüggéseket, amelyeknek köszönhetően az olvasóban kialakulhat egy diakrón összkép, amelyben a helyiek társadalmi, kulturális, politikai és gazdasági változásokhoz kénytelenek újra és újra alkalmazkodni. A szerémségi Maradék (70–84.) és Ruma (85–104.) kereskedelméről már rövidebben olvashatunk, ugyanakkor ezek mindenképpen tágítják a fókuszt, emelik a tanulmánygyűjtemény értékét.

Silling Léda láthatóan nyitottan és analitikusan kezeli a terep multietnikus és többnyelvű mivoltát. Feszélyezettség nélkül nyúl a szerb szakirodalomhoz, illetve jól látszik, hogy szerb adatközlőkkel is dolgozott, például a Rumáról írt bemutatás esetében. Ez a gesztus létfontosságú a multietnikus területeken zajló kutatások során, nem pusztán azért, mert a „kisebbségi” magyar etnográfusoknak létfontosságú szerepe lehet az etnográfiai és antropológiai eredmények oda-vissza való közvetítésében, hanem mert az etnikus értelemben szűk kutatói fókusz torzíthat. Silling maga is utal rá a zombori leányvásárok kapcsán írt szövegében (140–155.), hogy az esemény időpontjaira vonatkozó eltérések a magyar szakirodalomban annak köszönhetők, hogy a kutatók nem vették figyelembe a terület multietnikus mivoltát (148.). Ezenfelül igencsak hasznos az a tanulmány (159–176.), amelyikben a kupuszinai táplálkozáskultúra kölcsönhatását vizsgálja a tágabb környezetével, a titói Jugoszláviával, amelyben az oktatás, a…

Silling István–Hágen Ádám szerk.: Nyugat-Bácska kollégium

Lakitelek: Antológia Kiadó 2016, 319 p. ISBN 978 615 5428 59 3

Ahogyan a szerkesztők fogalmaznak: pillanatfelvétel egy régió, a Duna menti Nyugat-Bácska, elsősorban magyar lakosainak, de kitekintésszerűen valójában a kistájon élő más-más nyelvű, vallású és kultúrájú nép mai életéről.

Kaleidoszkóp, van benne történelem, néprajz, szociográfia, szociológia; történetek a múltból és jelenből egyaránt, de ami talán jelen esetben fontosabb, hogy benne vannak azok az emberek, vallomásaikkal és értékrendjükkel, akikre felnéz a közösség, akik szervezői, irányítói egy-egy település művelődési életének.

Az sem titkolt célja a kötetnek, hogy segítsen „…hozzátenni a vajdasági értékek tárházához…”.

A bevezető tanulmányban Silling István foglalja össze Nyugat-Bácska történetét, ami voltaképpen a 18. századi telepítések máig ható eseményeiből kiindulva a 19–20. századon át egészen napjainkig mutatja meg azt a sokszínű képet, melyet a politika folyamatosan igyekezett átalakítani az első és a második világháború, no meg a legutóbb lezajlott délszláv polgárháború alatt és után.

A tanulmányt követően egy nagy egységben, fejezetben találkozik az olvasó a többszerzős településleírásokkal, amelyek 2011-es népszámlálás adatsoraiból a település összlakosságát, a magyarok lélekszámát és százalékos arányszámát mutatják, illetve összefoglalják az adott település múltját, bemutatják jelenét, kapcsolatrendszerét, mezőgazdaságát, iparát, néprajzi jellemzőit. Ily módon képet kap az olvasó Apatin (Apatin), Bácsgyulafalva (Telečka), Bezdán (Bezdan), Cservenka (Crvenka), Csonoplya (Čonoplja), Doroszló (Doroslovo), Gombos (Bogojevo), Kúla (Kula), Bácskertes (Kupusina), Nemesmilitics (Svetozar Miletić), Őrszállás (Stanišić), Regőce (Riđica), Szilágyi (Svilojevo), Szivác (Sivac), Veprőd (Kruščić), Zombor (Sombor) településekről.

A következő nagy egység a tanulmányokat foglalja magába. Silling István Nyugat-Bácska szétszórt magyarjairól közreadott írásában a térség lakossági struktúrájának változásairól szól. Nagy Dóra és Hágen Ádám a Magyar népesség és magyar identitás a Nyugat-Bácskában címet viselő cikkben a 402 kitöltött kérdőívet elemezve – a válaszadók nemi megoszlása, családi állapota, életkori megoszlása, iskolázottsági szintje, településen tartózkodási ideje, az ingázók, külföldön dolgozók – a lakossági struktúra általános jellemzőinek megrajzolását segíti. Ezt követi a magyar nyelv használata, a médiumokkal kapcsolatos szokások bemutatása. Majd ismét Silling István következik a Nyugat-Bácska nyelvjárásainak részletező bemutatásával. Vers Ramóna és Wetzl Viktor A Nyugat-Bácska magyar művelődési élete címmel foglalta össze a polgári hagyományokra visszatekintő művelődési élet fontosabb elemeit. Laksa Gábor A közösségfenntartó Gyöngyösbokréta és Négyesfogat rövid történetéről írt vázlatában a mozgalom vajdasági, Duna menti történetét és az abból kinövő négy falu összefogását vázolja fel. Rigó Róbert a térség földrajzáról és turizmusáról adott áttekintést A Duna és a Telecskai-dombok között címmel. Sági Norberta az emberélet fordulóinak szokásairól írt vázlatos összefoglalót. Székely Anna a kistáj építészetének jellemzőit vázolta fel Építészeti értékek, épített örökség Nyugat-Bácskában című tanulmányában. A fejezetet Zakar Péter és Tari András Mihály Kisebb szakrális emlékek a Nyugat-Bácskában című vázlata zárja.

A kötet végén képmelléklet található színes táblákkal, mintegy kedvcsinálónak egy, a térségbe csalogató kirándulásra.

Szigethi András: A szellem anyajegyei – Lermontovtól Ulickajáig. Родинки духи – от Лермонтова до Улицкой

Budapest: Protea Kulturális Egyesület 2017, 160 p. ISBN 978-615-80503-2-6

Szigethi András jól ismert esztéta, az orosz irodalom szakértője, a Pécsi Tudományegyetem Szlavisztika Tanszékének vezető oktatója. Jelen kötetében az 1995 és 2015 között publikált válogatott tanulmányainak csokrát nyújtja át az olvasónak részben magyar, részben orosz nyelven.

Gondolati vezérfonalát – amelyben az egzisztencializmus filozófiája, azon belül a keresztény dogmatika részeként a krisztológia, a pneumatológia a domináns elem – kitüntetett helyen Bergyajev szellemi antropológiájából meríti. A befogadásesztétika alapelveként már az előszóban Bergyajevet idézve leszögezi: „…a szép(ség) sohasem csak passzív befogadást feltételező, önmagába zárt objektivitás. A szép(ség) a szemlélő szubjektum részéről is alkotói aktivitást feltételez. Sohasem csak tárgyiasult objektivitás, de mindig transzformáció, és csak a kreatív transzformáció nyerhet realitást.” (12.) Összecseng ez a megállapítás Umberto Ecónak a „nyitott mű”-ről kifejtett tézisével, amely szerint egy esztétikai alkotás a befogadó tudatában teljesedik ki s válik egyedileg érvényesen értelmezhető, tartalommal megtöltött esztétikai jellé. A tágabb értelemben vett beszédről, a szövegről való gondolkodás másik megközelítési lehetőségét alapul véve a nyelvész-stiliszta recenzens ugyanezt mondhatja: a Bergyajev és Szigethi által leírt befogadói magatartás a kognitív jelentésképzés interdiszkurzivitásának örök folyamataként jelölhető meg. Szigethi kötetének első felében magyarul, második felében oroszul olvashatjuk a tanulmányokat. Olyanok ezek az elemzések, mint egy-egy mélyfúrás a művek szellemtörténeti, kulturális antropológiai, s hermeneutikai alapjaiba. A felkészült elemzőhöz felkészült olvasó is kell, hogy a tanulmányok eszmei élménye kibontakozzon.

A dolgozatok sorát egy napjainkban a magyar olvasóközönség által is kedvelt és elismert szerző, Ljudmila Ulickaja Médea és gyermekei című regényének elemzése nyitja. A regény fontos filozófiai jelentésrétegét villantja fel a Fiziológiai és esztétikai katarzis című dolgozat (15–19.). Az írónő az idő gyógyító perspektívájából veszi szemügyre a Krímben és Moszkvában játszódó család jelenét. Ulickaja számára a krími tatár, a hellaszi görög és ótestamentumi zsidó kultúra kellékeinek felvonultatása mellett a megbékélés, az évezredek szolid kultúrája jelenti a krónikában megidézett Taurisz partjainál az etnokulturális szellemi ellensúlyt, amelyet a 20. század szovjet korszakának a krími tatárokkal szemben tanúsított „új barbárságával” alternatívaként állít szembe.

Nem kevésbé filozofikus alapokon nyugszik Vlagyimir Nabokov kisregényének, a Luzsin-védelemnek (magyar címe Végzetes végjáték) szentelt tanulmány (20–31.). A regény „nabokovi mintaregény”, „többszörösen kódolt motívumrendszerből építkező modellmű” (20.). Az értelmezés bármiféle módon és bevallottan az elitáris kultúrába ágyazottságból indulhat ki. Erre tesz kísérletet Szigethi András, amikor a szuverén szubjektum autonómiája megőrzéséért vívott küzdelmét kibontva Nabokov szövegelemeinek asszociációs hátterére fókuszál. A bibliai, teológiai, filozófiai áthallások, allúziók mellett felfedezi egyebek között az orosz klasszikusokkal, Puskinnal, Csehovval, a neoszimbolistákkal, Blokkal, Belijjel való párhuzamokat, a zenei szerkezeteket, a passió lineáris, a rondó körkörös motívumait. A sakkmester Luzsin tragédiájának története „sajátos műfaji expanzió, kisregényből modellregénnyé alakul egy belső poétikai önmozgás következtében” (30). Az elemzés záró szakasza a fordítási veszteségekre is kitér, amelyek áthidalásaként a kollektív filológia igényességre hívja fel a figyelmet.

A századforduló felé visszalépve a szerző az idő filozófiai kérdésével foglakozik Csehov Ványa bácsi című darabjában. Az egzisztenciális idő Csehov drámapoétikájában (32–40.). Bergyajev filozófiáját követve három időképzetet vet össze. A körrel szimbolizálható kozmikus, kalendáriumi idő, a lineáris vonallal ábrázolható, múltra és jövőre nyitott történeti idő, végül a pontszerű egzisztenciális, szubjektív idő. Az egzisztenciális idő egy pillanata jelentheti az öröklétet….

Vasiljević, Jelena: Antropologija građanstva

Novi Sad: Institut za filozofiju i društvenu teoriju, Mediterran Publishing 2016, 211 p. ISBN 978-86-6391-034-8 /Biblioteka Arhetip, Knjiga 19./

Annak ellenére, hogy mind a néprajz, mind a szociális és kulturális antropológia számos alkalommal, közvetlenül és közvetve egyaránt boncolgatta már az állam, állampolgárság és polgárság jelenségeit, valamint összefüggéseiket, talán mégsem mindig egyértelmű, hogy milyen sajátos feladatuk lehet ebben a tárgykörben. Ezen a téren Jelena Vasiljević egy kiváló válasszal szolgál: „…amikor egy politikai közösségen belül polgárság és identitás viszonyáról van szó, erős feszültségre lelünk a polgárság által implikált univerzalitás (minden polgár ugyanolyan státuszt és jogot élvez) és a különböző identitásbeli tapasztalatok sajátosságai és rétegzettségei között (amelyeket politikailag kulturális, etnikai, rokonsági, osztálybeli stb. tapasztalatokként fejezhetünk ki)…” (46.) Nem másról van itt szó tehát, mint arról, ami az emlegetett tudományokat meglehetősen régóta érdekli: egy adott kontextuson – ebben az esetben az állampolgárság kérdéskörén – belül az egyetemes és az egyedi/sajátságos viszonya, valamit feszültsége. A szerző kulturális antropológusként (jelenleg a neves belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet munkatársa, 2015-ben pedig a szerb főváros egyetemének Bölcsészettudományi Karán védte meg doktori disszertációját, amely jelen könyv alapját képezi) részben ezeket a dimenziókat próbálja megragadni az állampolgárság/polgárság témáján keresztül.

A cím, Az állampolgárság antropológiája, némileg félrevezető lehet. A könyv kétharmadában ugyanis javarészt politika- és társadalomelméleti összefoglalást olvashatunk, amely hasznos ugyan, de némileg tanácstalanul hagyja azt az olvasót, aki a címbeli antropológia terminust olvasva arra számít, hogy a bő 200 oldal többsége kizárólag a társadalomtudományok e típusának szemléletéről és megragadásmódjáról fog szólni. Ehelyett inkább döntő módon a citizenship studies interdiszciplináris szemléletmódja köszön vissza a lapokról, és csak néhány (al)fejezetben jelenik meg a jellegzetesen antropológiai problémaszemlélet empirikus anyaggal karöltve.

A koncepció kezdeti problémája, amelyet a fordítás nehézségeiből fakadó okokból kifolyólag csak részben lehet megoldani, terminológiai természetű. A szerző az első tematikus, bevezető fejezetben (13–25.) hosszan fejtegeti álláspontját az angol citizenship fordítását illetően. A szerb građanstvo elsősorban polgárságot mint társadalmi csoportot jelent, míg a državljanstvo állampolgárságot. Mivel utóbbi a szerb nyelvben szűkreszabottabb terminus, ezért Vasiljević hosszas fejtegetés után mintegy ernyőfogalomként (csoportot, osztályt, státuszt, identitást stb. egyaránt jelölhet) dönt a građanstvo használata mellett, amely önmagában vagy különböző szintagmák formájában bukkan fel az egyes fejezetekben úgy, hogy a kutató mindig jelzi ezek pontos értelmét. Ezen túl az is egyértelmű, hogy itt állam és egyén/csoport állandóan változó és bonyolult viszonyrendszeréről van szó. Mivel nem vagyok tisztában azzal, hogy a magyar kutatók hogyan oldották meg ezt a dilemmát, ezért – Vasiljevićtől eltérően, illetve egyúttal bizonytalankodva – itt és most állampolgárságot használok a polgárság helyett az arra való tekintettel, hogy megítélésem szerint utóbbi a magyar nyelvben túlontúl egy társadalmi réteg/csoport asszociációját kelti.

A második fejezet (26–64.) nagyobbik része egy széles spektrumú (eszme)történeti vázlat, amely pontosan annyira kimért, amennyire az elvárható egy ilyen összefoglalótól. Nem csupán arról olvashatunk, hogy a görög polisz eszménye, a Civis Romanus, a középkori városok polgárjoga, illetve az újkori állampolgárság evolúciója hogyan járult hozzá a jelenkori elképzelések és gyakorlatok kialakulásához, de egyúttal a hozzájuk szervesen kapcsolódó eszmék (elsősorban republikánus, demokrata, nemzeti ideák), és azok kortárs változatai is jellemzésre kerülnek.

A harmadik fejezetben (65–139.) jutunk el a kultúra fogalmáig, amelyet…

A komáromi Etnológiai Központ húsz éve – Kronológia

Összeállította: L. Juhász Ilona és Liszka József

Amikor éppen megéljük a jelent, úgy tűnik, hogy egy soha el nem felejthető esemény részesei vagyunk. Aztán az idő mégis megmutatja… Például olyankor, ha egy intézmény legutóbbi húsz esztendejét próbáljuk a fennmaradt dokumentumok és az emlékezet alapján rekonstruálni. Az alábbi kronológia, noha a benne foglaltaknak tevékeny részesei voltunk, igen sok forrástípusból rakódott egybe: ahogy fentebb említettük, fontos szerepet játszott benne az emlékezés, amit viszont más kútfőkkel (úgymint korabeli meghívók, programok, újságcikkek, naptárak, a Fórum Intézet honlapján fellelhető dokumentumok stb.) próbáltunk egzakt(abb)á tenni. És még így is biztosak vagyunk benne, hogy az alábbi áttekintés nem teljes, nem teljesen pontos. Talán mégis nyújt bizonyos, vázlatos képet arról a sokrétű tevékenységhalmazról, ami az Etnológiai Központ elmúlt két évtizedét jellemezte. Ami a fényképeket illeti, ez értelemszerűen csak egy szűk válogatás lehet, inkább az elmúlt húsz év hangulatának, tartalmi sokszínűségének tükre, semmint egy teljességre törekvő vizuális rekonstrukció kíván lenni. A belső munkatársak függelékben található személyes szakmai bibliográfiája is válogatás (nem kerültek bele az ismeretterjesztő írások, lexikonszócikkek, publicisztika, publikált naplójegyzetek, szerkesztések stb.) Az érdeklődő valamivel többet tud meg ezzel kapcsolatban a Fórum Kisebbségkutató Intézet honlapjának megfelelő oldalain: http://foruminst.sk/szerkezet/etnologiai-kozpont/

1997

1997. október 1.

A dunaszerdahelyi székhelyű Fórum Intézet kihelyezett részlegeként Liszka József vezetésével és külső munkatársak bevonásával létrejön a komáromi Etnológiai Központ. Működését a volt Pártszékház egyik helyiségében kezdi meg.

1997 végén

Az Etnológiai Központ az egykori Centrál Szálloda első emeleti 3 kis hotelszobájába költözik, ahol helyet kap az adattár és a könyvtár. Nagyjából ugyanekkor létrejön a Szakrális Kisemlék Archívum is. L. Juhász Ilona elkezdi az adatgyűjtést a Liszka József által 1986-ig összeállított és 1988-ban megjelent (cseh)szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia folytatásaként az 1987–1988-as évek néprajzi termését közreadó kiadványhoz.

Sajtóvisszhangok, interjúk

Liszka József: Etnológiai Központ kezdte meg tevékenységét a szlovákiai Révkomáromban. Néprajzi Hírek 20, 1997/1–4, 31–33. p.

1998

1998. január 31.

Liszka József lemond a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság elnöki posztjáról azzal az indoklással, hogy az Etnológiai Központ igazgatója lett, s így véleménye szerint nem lenne erkölcsös, ha két fontos, a néprajzkutatással kapcsolatos szervezetnek, illetve intézménynek is ő lenne a vezetője. L. Juhász Ilona (az Etnológiai Központ munkatársa), aki az adminisztratív, titkári stb. feladatok ellátását végezte, a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság titkáraként továbbra is ellátja a titkári és adminisztratív teendőket.

1998. február 6.

Liszka József a müncheni Széchenyi Kör meghívására a szlovákiai magyarok néprajzáról és a problémakör muzeológiai dokumentálásáról tartott előadást. Egyszersmind bemutatta a nemrégiben létrejött Etnológiai Központ célkitűzéseit, eddigi eredményeit és jövőbeni terveit.

1998. február 9.

A Passaui Egyetem Néprajzi Tanszéke meghívására Liszka József az egyetem néprajz szakos hallgatóinak, illetve külső érdeklődőknek a kisalföldi magyar farsangi szokásokról s azok közép-európai összefüggéseiről tartott előadást. Kérdésekre válaszolva a szlovákiai magyarság néprajzi kutatásának intézményes kereteit is vázolta.

1998. május 1–4.

Német nyelvterületen 1967-ben indult az a kezdeményezés, amelynek célja a szakrális kisemlékek számbavétele, dokumentálása volt, valamint kétévenként egy tudományos konferencia szervezése az ezen a területen tevékenykedő műkedvelők és szakemberek részére. A konferenciák helyszíne 1988-ig felváltva Németország és Ausztria, 2000-ben azonban a tanácskozás már egy volt szocialista országban, a csehországi Teplán került megrendezésre. A Hesseni Kisemlékkutató Egyesület, az Aši Múzeum (Muzeum Aš) munkatársai és a kisemlékkutatással foglalkozó…

Az Etnológiai Központ belső munkatársainak szakmai bibliográfiája

Bagin Árpád

Tanulmányok

1. A perbeteiek csehországi deportálása. In A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete. 1945–1948. Visszaemlékezések, tanulmányok, dokumentumok. Szarka László szerk. Komárom: MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság 2003, 191–197. p. /Források a Kelet-Közép-Európai Kisebbségek 20. századi Történetéhez/
2. Halloween Ógyallán? Egy régi-új szokás térhódításának tanulságai. In Társadalom és tudomány. Válogatás a II. Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencia humán tárgyú dolgozataiból. Csányi Erzsébet szerk. Újvidék: Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium 2005, 173–187. p. /TDK Könyvtár 3./
3. Ógyalla és Bagota kataszterének szakrális kisemlékei. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 133–180. p.
4. Egy új néprajzi jelenség Kelet-Közép-Európában? A Halloween és a tökbábukészítés egy kisalföldi településen, Ógyallán. Fórum Társadalomtudományi Szemle 8, 2006/4, 195–210. p.
5. Malé sakrálne pamiatky v katastri Hurbanova a Bohatej. Studia Arhaeologica Slovaca Mediaevalia 6 (2007), 115– p.
6. Egy kisalföldi település általános iskolájának ballagási ünnepsége. A Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma 2006. évi Értesítője (2007), 223–230. p. 

Hírek, tudósítások

1. A Felvidéki népviseleti babák. Hurbanovói Híradó 4, 2001/2, 10. p.
2. A II. Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencia (Újvidék 2003. november 14–16.). Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 226. p.
3. Musaeum Hungaricum II. Új Szó11.4., 8. p.

Recenziók

1. Bodnár Enikő–Pusko Gábor: Hiedelemmondák a Vály-völgyben 1. A gyerekek ismeretanyaga. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 150–151. p.
2. Zsigmond Győző szerk.: Népi mesterség, népművészet. Meşteşug şi artă populară. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 210–212. p.
3. Az Etnológiai Központ Évkönyvéről. Új Szó 6. 23., 12–13. p. (Könyvjelző, 4. évf. 6. szám)
4. Andruška, Peter szerk.: Priestory národných kultúr. Nemzeti kultúrák területei. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 211. p.
5. Kinda István–Pozsony Ferenc szerk.: Adaptáció és modernizáció a moldvai csángó falvakban. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 223–224. p.
6. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 12. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 227–228. p.
7. Szabó Á. Töhötöm szerk.: Lenyomatok 3. Fiatal kutatók a népi kultúráról. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 233–234. p.
8. Zsigmond Győző szerk.: Napjaink folklórja. Folclorul azi. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 237–238. p.

Baranyovics Borisz

Tanulmányok

1. „…ha megyek az utcán, és itt a nevem, ott a nevem…, érted, nem?” Egy párkányi graffitis csoport kultúrájának vizsgálata. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 165–188. p.

Hírek, tudósítások

1. A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései (Komárom, 2012. november 9–10.). Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 253–256. p.

Recenziók

1. Bárth Dániel szerk.: Ünneplő. Írások Verebélyi Kincső születésnapjára. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2007), 235–236. p.
2. Bódi Zsuzsanna: A magyarországi cigányság. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 206–207. p.
3. Száraz Miklós György: Cigányok. Európa indiánjai. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 235–236. p.
4. Gergely András–Bali János szerk.: Város-képzetek. Az antropológiai megismerés árnyalatai. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 304–306. p.
5. Prosser-Schell, Michael szerk.: Szenische Gestaltungen christlicher Feste. Beiträge aus dem Karpatenbecken und aus Deutschland. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 320–321. p.
6. Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza. Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 214–215. p.
7. Lakatos Menyhért: Füstös képek. Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 215–217. p.
8. Liszka József szerk.: Kürt egének tündöklő csillaga. Emlékkönyv Danczi József Villebald OSB születésének 100. évfordulója alkalmából. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 320. p.
9. Egy „történelem nélküli nép” története (Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története című kötetéről). Irodalmi Szemle 56, 2013/7, 44–46. p.

Juhász Ilona

Könyvek

1. Rudna I. Temetkezési szokások…