Impresszum 2018
Acta Ethnologica Danubiana 20
Az Etnológiai Központ Évkönyve
2018
Szerkesztette
Liszka József
Nemzetközi szerkesztőbizottság
Elnök: Voigt Vilmos (Budapest, H)
Társelnök: Köstlin, Konrad (Wien, A)
Botiková, Marta (Bratislava, SK), Halász Albert (Lendava, SLOV), Keményfi Róbert (Debrecen, H), Keszeg Vilmos (Cluj–Napoca, R), Lábadi Károly (Osijek, HR), Lozoviuk, Petr (Dresden, D/Liberec, CZ) Prosser-Schell, Michael (Freiburg, D), Seifert, Manfred (Dresden, D), Silling István (Subotica, Serbia), Sopoliga, Miroslav (Svidník, SK)
A szerkesztő munkatársa
L. Juhász Ilona
Tartalom:
TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK
KILIÁNOVÁ, GABRIELA
Gondolatok napjaink folklorisztikai kutatásainak időszerű kérdéseiről. Szlovák kutatások nemzetközi kontextusban
POVEDÁK ISTVÁN
Égből pottyant történetek. Az UFO-kultúra narratív síkú elemzése
BUŽEKOVÁ, TATIANA
„Tragédia teológa“: vysvetlenie nešťastia v slovenských ľudových rozprávaniach – „A teológus tragédiája”. A szerencsétlenségek magyarázata a szlovák népi elbeszélésekben
VEREBÉLYI KINCSŐ
Szentek a sarokban
SILLING ISTVÁN
A templomtér identitást jelző elemei. Szakrális és profán népi textíliák nyugat-bácskai templomokban
KLAMÁR ZOLTÁN
Kistáji zarándoklatok a Váci egyházmegyéhez tartozó Galga mentén – Púte v malom regióne pri rieke Galga vo Vacovskej diecéze v Maďarsku (Súhrn) – Pilgerfahrten entlang des zum Bistum Waitzen gehörenden Galga-Flusses in Ungarn (Zusammenfassung)
GECSE ANNABELLA
Egy plébánia két ország határán. Velkenye hivatalos és népi vallásosságának néhány jellemzője – Farnosť na hranici dvoch štátov. Niektoré charakteristiky oficiálnej a ľudovej religiozity obce Vlkyňa (Súhrn) – Eine Pfarrei an der Grenze zweier Länder. Einige der Merkmale der offiziellen und volkstümlichen Religion der Gemeinde Velkenye/ Vlkyňa (Zusammenfassung)
ŽILÁKOVÁ, MÁRIA
Ľudová religiozita Slovákov v Zadunajsku – A dunántúli szlovákok népi vallásossága – Besondere religiöse Merkmale in den von Slowaken bewohnten Siedlungen in Transdanubien (Ungarn) (Zusammenfassung)
DVOŘÁKOVÁ, HANA
Az 1945-ös háborúvég traumája és a népi vallásosság. A Csehországból kitelepített németek hiedelemképzeteiről (Összefoglalás)
NOVÁK FERENC LÁSZLÓ
Egy Hont megyei falu, Nagypeszek településnéprajzi viszonyai a 18–19. Században – Sídelné pomery hontianskej obce Veľký Pesek v 18.–19. storočí (Súhrn) – Die siedlungsethnographischen Verhältnisse von Nagypeszek im 18.–19. Jahrhunderts (Zusammenfassung)
FEJŐS ZOLTÁN
Múlt-fragmentumok, lehetséges történetek és a migrációs hálózatok természetrajza – Fragmenty minulosti, pravdepodobné príbehy a charakter migračných sietí (Súhrn) – Spezifika von Vergangenheitsfragmenten, potentiellen Geschichten und Migrationsnetzwerken (Zusammenfassung)
VIGA GYULA–VISZÓCZKY ILONA
A kiskövesdi paszulykások és a nagykövesdi uborkások – Malokameneckí fazuľári, veľkokameneckí uhorkári. Nové poznatky a pohľady na proces ekonomickej špecializácie dedín horného Medzibodrožia (Súhrn) – Fisolen und Gurken. Weitere Angaben und Akzente zur wirtschaftlichen Spezialisierung der Gemeinden in Oberbodrogköz (Zusammenfassung)
KÖZLEMÉNYEK
- JUHÁSZ ILONA összeáll.:Az 1968-as események a szlovákiai magyarok emlékezetében
SILLING ISTVÁN: Egy ritka bánsági Szentháromság-feszület
FORRÁSOK
LISZKA JÓZSEF összeáll.:
Adalékok a szlovákiai magyar tájak korai néprajzi forrásaihoz
Balogh Sámuel: Rövid rajzolatja a parasztlakodalomnak Gömörben (1827)
Karcsay [Csaplár Benedek]: Népismei adalékok. Csallóközi, különösen Duna-Szerdahely-táji népszokások (1851)
Bacskády Ágoston: Mátyusföldi babonák, népszokások és mondák (1876)
Deák Geyza: Az ungvármegyei „Tiszahát” népi építkezése és művészete (1910)
Gondolatok napjaink folklorisztikai kutatásainak időszerű kérdéseiről – Szlovák kutatások nemzetközi kontextusban
Bevezetés: folklorisztika és etnológia
Jelen írásom célja közreadni néhány gondolatot a kortárs szlovák folklorisztikai kutatások helyzetéről. Folklorisztika alatt olyan tudományágat értek, amelynek tárgya a hagyományos népi kultúra és korunk mindennapi kultúrája művészi (szöveges, zenei, tánc és dramatikus) jelenségeinek vizsgálata. Jelentős mértékben leegyszerűsített meghatározás ez, amelyet gyakorlati okokból használok munkadefinícióként ezen dolgozat céljaira. Ez az értekezés kapcsolódik egy, az etnológiai és folklorisztikai kutatások jelenkori tendenciáiról szóló korábbi dolgozatomhoz (Kiliánová 2016), annak egyes gondolatait fejti ki részletesebben.
Nem célom részletes vitát nyitni a „folklorisztika” terminusról, bár a szakmai véleménycsere erről a kérdésről már néhány évtizedes múltra tekint vissza mind a nemzeti (Profantová 2000), mind a nemzetközi akadémiai fórumokon (Bendix 1998; Kirschenblatt–Gimblett 1998; Oring 1998; Ivey 2011). Szlovák viszonylatban a kifejezés tartalmával Zuzana Panczová foglalkozott részletesebben, vizsgálva használatának hazai és nemzetközi kontextusát, illetve a tudományág más, alternatív megnevezései bevezetésére irányuló törekvéseket (Panczová 2017, 49 an.). Jómagam egy előző dolgozatomban (Kiliánová 2006) a folklorisztikát, pontosabban a szövegfolklorisztikát az etnológia részeként írtam le. Véleményem e tekintetben alig változott. Ma is olyan szubdiszciplínának tekintem a szövegfolklorisztikát, amely Szlovákiában mindenekelőtt, bár nem kizárólagosan, az etnológiával, s tágabb értelemben a kulturális és szociális antropológiával mutat átfedést. Ezt tükrözi az intézményi beágyazódása is: folklorisztikai kutatások zajlanak a Szlovák Tudományos Akadémia Etnológiai Intézetében (szöveg- és zenei folklorisztika egyaránt),[1] de jelen van a folklorisztika egyebek között a Comenius Egyetem Bölcsészkara Etnológiai és Muzeológiai Tanszéke,[2] a Konstantin Filozófus Egyetem Bölcsészkara Etnológiai és Folklorisztikai Tanszéke,[3] a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Bölcsészkara Társadalmi Tanulmányok és Etnológia Tanszéke[4] munkatársainak pedagógiai és tudományos munkásságában is.
Szlovák viszonylatban nem véletlenül említem, hogy a (szöveg)folklorisztika hosszú távon az etnológia keretein belül fejlődött. Ez a tény ugyanis hatással volt és van a bizonyos elméleti és módszertani irányzatokhoz kapcsolódó kutatási témák és módszerek megválasztására. Dolgozatom első részében arról szeretném röviden elmondani a véleményemet, hogyan jellemezhető a kortárs szlovákiai etnológia, melyek a kutatási céljai, valamint módszertani irányultságának tendenciái. A második részben a (szöveg)folklór jelenlegi szlovákiai kutatását veszem górcső alá. Kísérletet teszek annak megfogalmazására, hogy melyek a folklorisztikai kutatások aktuális kérdései, milyen tudományos elképzelésekre és területekre összpontosul a kutatók figyelme.
A kortárs szlovák etnológia és célkitűzései
A szlovák etnológia a néprajzból nőtt ki, amely tudományágként a (saját) nemzet, pontosabban a nép mint a nemzet része kultúráját vizsgálja.[5] A néprajz 20. századi fejlődése Szlovákiában hasonló volt, mint a szomszédos közép-európai országokban, ahol ez a diszciplína (Volkskunde, národopis, ludoznawstvo stb.) a 19. század néplélekről alkotott romantikus elképzeléseinek a hatására (Johann Gottfried Herder) figyelmét a saját országa/nemzete népi kultúrájára fordította (pontosabban arra, amit a kutatók népi kultúrának véltek), esetleg más európai nemzetek népi kultúrájával hasonlította össze (Vermeulen 1995; Hann–Sárkány–Skalník 2005, 4–9). Nem kívánok a már mintegy két-három évtizede vitatott kérdéssel foglalkozni, hogy Szlovákiában, illetve Közép-Európában támaszkodik-e az etnológia a néprajzra, s ha igen, mennyire. Erről önálló tanulmányban fejtettem ki a véleményemet (Kiliánová 2012). Meg kell viszont említeni, hogy az etnológia az ötvenes évek végétől, a hatvanas évek elejétől Európában és Szlovákiában is számos változáson ment keresztül, mind a kutatási témák, mind a kutatási módszerek tekintetében. Ezek közül fontosnak tartom…
Égből pottyant történetek – Az UFO-kultúra narratív síkú elemzése
„A földönkívüliek földünkön történő megjelenése a mai napig is izgatja a hívőket és hitetleneket egyaránt. Ha egy természeti jelenséget megmagyarázni nem tudnak vagy a képzeletet felülmúló alkotást látnak, akkor többnyire a földönkívüliek alkotását látják az észlelt jelenségben, vagy a tudás forrását abban jelölik meg.”
(Torgyán 2006, 477)
„A szovjet tudomány kozmikus viszonylatú problémafelvetéseinek tárgyi alapja a fejlett rakétatechnika. De nemcsak ezzel magyarázható az ég kapuit döngető, a végső ’titkokat’ feszegető nemes merészség: az anyag törvényeit felismerő dialektikus materializmus ad szárnyat a gondolatnak. Az emberiség igaz történelme a szocializmussal kezdődik. Szabott-e földi határt a ’természetnek’ Marx vagy Engels zseniális előrejelzéseiben? Nyilván nem!”
(Lantos 1960, 1151)
2017 márciusában tavaszi hóesésben indultam útnak Szegedről Csíkszeredába, a Modern Mitológiakutató Műhely „Idegen” konferenciájára. Egy benzinkútnál megállva felvérteztem magam a Hihetetlen magazinnal, a kortárs mitológia elemzői számára elengedhetetlen forrásgyűjteménnyel. A kacskaringós erdélyi utakon pihenőt tartva a lap olvasgatásába kezdtem, és megütötte a szemem egy olvasói levél: Ufó a hóesésben. A levél írója arról számolt be, hogy autójával Pécs felé tartva, erős havazásban egy vakító fényt vett észre az éjszakában: „Mecseknádasd környékén váratlanul egy nagyon erős fény vakított el bennünket, és egy narancsszínű gömbszerűség lebegett át előttünk a szakadó hóesésben. Ez a valami legalább 4–5 méterrel az út felett haladt, így kizártnak tartom, hogy mondjuk egy motoros vagy valami munkagép-féle lett volna. Az pedig, hogy helikopter vagy bármi más repülő ilyen alacsonyan szálljon, szinte elképzelhetetlen. Ez a valami nagy volt, de csak igen rövid ideig láttuk. Az élmény csodálatos volt, biztos nem feledem, amíg élek.”[1] Teljes mértékben átlagos, különösebb érdekességet nem tartalmazó, úgynevezett első típusú találkozás története volt ez, amelyet másnap felolvastam a konferencián, nem kis derültséget kiváltva a hallgatóság soraiban. Felmerült bennem a kérdés, hogy miért van ez így? Az ufó-beszámolók viccesek és megmosolyogtatók, a bennük hívők pedig kinevetésre méltó, a transzcendenst kereső ábrándozók lennének? Vajon mennyiben mások ezek a napjainkban és a közelmúltban keletkező hiedelmek és mítoszok, mint a népi kultúrából ismert hiedelmek, babonák? Mennyiben igényelnek más megközelítési módot? Miért mosolyoghatunk ezeken és nevezhetjük a népi bölcsességet tükröző, mesés mítoszoknak azokat? Egyáltalán mosolyoghatunk rajtuk? Kulturális antropológusként e téren Susan A. Clancy szavaival értek egyet. „Könnyű, és néha vicces dolog is ilyen történeteken nevetni. De amint a nevetés elmúlt, rájövünk, hogy semmit sem értünk el vele” (Clancy 2005, 6). Ez egyben tükrözi azt a máig jelenlévő attitűdöt is, ami a modern mitológiák kutatását gyakran kíséri. Nem számít ritkának az a hozzáállás, amely szerint az olyan, gyakran fantazmagóriának minősített kortárs mítoszok, mint az UFO-hit vizsgálata tudományos megítélés mércéje szerint nem áll azonos szinten az egzakt, tényekkel is mérhető és alátámasztható társadalomtudományi elemzéssel. Előbbit könnyednek, szórakoztatónak, míg utóbbit „valódi” tudománynak minősítik ezzel. Véleményem szerint ez a negatív, megbélyegző szemlélet viszont gyakorlatilag veszni hagyná a kortárs populáris kultúrában zajló folyamatok tudományos szempontú elemzését. Az UFO-kultusz a kortárs folklór és vallási kultúra természetes (de természetfeletti), szerves és folyamatosan gazdagodó szegmense, amelynek elemzése ugyanúgy természetes kell, hogy legyen, mint bármely más hiedelem, hit vagy vallás esetében. Jelen tanulmány is ezt a célt szolgálja. Nem foglalkozik azzal, hogy vajon léteznek-e földönkívüli civilizációk…
„A teológus tragédiája” – A balszerencse magyarázata a szlovák népi elbeszélésekben
Bevezetés
„Milyen vallású?” – a vallásos ember számára egyszerű ez a kérdés. A nagy világvallásokhoz tartozók egyértelmű választ adnak: keresztény, muzulmán, buddhista vagyok… A hit és a vallási különbségek meghatározásának alapja a doktrína és a rituálé, tehát a szent szövegekre épülő vallási tradíció. A hívők egysége azonban csak látszólagos. Legyen bár a vallási doktrína bármennyire pontos és részletes, mindig akadnak „teológiailag inkorrekt” nézetek. Előadásomban azt vizsgálom, hogyan magyarázható ez a tény az antropológiai kutatás, nevezetesen a kognitív és a szimbolikus antropológia elméletének segítségével. A hívők inkonzisztenciájának kérdése – tehát a „nem hivatalos” vallás létezése – az említett elméletek szempontjából a kulturális elképzelések elsajátításával függ össze. Több kutató rámutatott, hogy a „vallási elhajlások” keletkezését és formáit befolyásoló legfontosabb tényezők a következők: (1) az írásbeliség megléte/hiánya az adott társadalomban; (2) a vallási intézmények formája; (3) a vallási/természetfeletti elképzelések terjesztésének módja.
Tanulmányom első részét a kognitív antropológiának, elsősorban Pascal Boyer francia antropológus elméletének szentelem. Ezt követően a 2000–2009-ben néhány nyugat- és közép-szlovákiai faluban folytatott etnográfiai kutatásom eredményeivel illusztrálnám Boyer téziseit. Konkrétan azt a kérdést vizsgálom, amely minden társadalom számára fontos, s amelyre minden vallás keresi a választ, hogy hogyan magyarázható a szerencsétlenség bekövetkezte az ember életében. Rámutatok, hogy a magukat hívő kereszténynek tartó emberek életük negatív eseményeit nem vallási kategóriák mentén interpretálják. Inkább nyúlnak olyan magyarázatokhoz, amelyeket a teológusok problematikusnak tartanának. Dolgozatom záró részében megállapításaimat a szimbolikus antropológia perspektívájából mutatom be, elsősorban Mary Douglas kulturális elméletének alkalmazásával.
Vallási doktrína, emlékezet és szakértelem
Vallási elképzelések mindenütt léteznek, de szent szövegekkel, amelyek megszabják a hívők kötelességeit és a rájuk vonatkozó tilalmakat, azzal, hogy miben kell és miben nem szabad hinniük, csak némely vallások bírnak. Az ilyen szövegek csak az írásbeliséggel rendelkező társadalmakban képezik a garantált igazságok forrását. Az írásbeliséggel nem rendelkező („primitív”, „törzsi”, „lokális”) kultúrákban a világ vallásos értelmezései nem kanonizálódottak, nincs tehát „biztosan helyes” formájuk. Az emberi tapasztalat helyes értelmezésének tehát kulcsfontosságú tényezője az írás.
A vallásos elképzelések elsajátítása, hasonlóan más kulturális elképzelésekéhez, összefügg az emberi emlékezet működésével. Jack Goody (1986) szerint az írástudás ebben az értelemben az egyik legfontosabb tényező, mivel egy eltérő gondolkodási stílust teremt – az írott szöveg külső emlékezeti tárként működik. Ez teszi lehetővé a hosszú és bonyolult szerkezetű érvelést vagy a komplex matematikai műveleteket, amelyek során meg kell őrizni a részeredményeket. Az írott szöveg használata a különböző elképzelések vizuális mintaként való megjegyzéséhez is elvezet. A komplex teológiák, a szituációk ezreire vonatkozó rituális előírások, a bölcsek kinyilatkoztatásainak gyűjteményei, a jóslatok és erkölcsi parancsok gyűjteményei mind-mind az írás és olvasás melléktermékei.
Az írás megléte önmagában nem feltétlenül vezet a vallási doktrína létrejöttéhez. A görög mitológiában pl. az istenek és istennők származásáról vagy a világ keletkezéséről szóló mítoszoknak több változatuk is volt. Az emlékezés folyamatában a szövegek mellett fontos a képek, az építmények, a zene, az illatok szerepe is. Az újabb antropológiai elméletek ebben az összefüggésben használják a „megosztott kogníció” (distributed cognition, lásd pl. Michaelian és Sutton 2013) fogalmát. Eszerint az egyéni kognitív mechanizmusok összekapcsolódnak az emlékezés társadalmi dimenziójával. Az emlékezet megosztott (1) társadalmilag – a társadalmi interakciók értelmében és (2) instrumentálisan – aktív cselekvők és kulturális…
Szentek a sarokban
1. Bevezetés
A valláselméleti szakirodalom Emil Durkheim óta szakadatlanul gazdagodik és sokféle irányzatot fog át. Elég, ha az etnológiai, a fenomenológiai, szociológiai, hermeneutikai irányzatokra, illetve a nagy történeti vallások kutatásaira utalok. Valamennyi megközelítés megegyezik abban, hogy nincs vallás a „szentség” feltételezése nélkül. A szentség azonban a társadalomban élő ember számára a hagyományok által (is) megszervezett és irányított percepció révén tapasztalható meg. Azaz az adott társadalom adott egyháza biztosítja azt a fogalmi és gyakorlati keretet, amely lehetővé teszi a társadalom tagjai számára a szentséggel való kapcsolattartást. A vallásosság évezredeken keresztül a hagyomány azon részét képezte, amelybe belenevelődött az egyén, és ilyen módon interiorizált elgondolásokat és ösztönösnek tűnő cselekvéseket. Az 1930-as években kezdődött el Európában az európai népi vallásosság kutatása, amelynek internacionális jellegét biztosította az egyház, és maga a paraszti életmód. E mellett azonban a kutatók egy része – máig – arra törekedett, hogy a gyakorolt vallási jellegű formák mögött a vallás fenomenológia által körülírt jelenségeit ne formaként, hanem olyan tartalomként értelmezzék, amely korábbi, mint az adott társadalmi gyakorlatba illeszkedő népi vallási gyakorlat. A kelta, a germán, sőt indogermán, vagy balti stb. ősvallások nyomainak a feltárása a népi vallásosságban rendszerint azzal járt, hogy a vizsgálat perspektívája visszájára fordult: a figyelem nem arra irányult, hogy az adott vallás által megfogalmazott és meghatározott lehetőségek a szentséggel való találkozásra mennyire felelnek meg a vallások általános, egyetemes és elemi formáinak, amelyet azután történeti alakulásában és társadalmi kiterjedésben érdemes vizsgálni (Otto 1917). A „szent hely” értelmezése perceptuális tapasztaláson és történetileg megvalósuló szemantikán alapul. Dolgozatomban arra mutatok rá, hogy a szent hely egy variánsának, a magyar néprajztudományban a parasztszoba „szentsarok”-ként tárgyalt térrészének társadalomtörténeti kontextusba helyezett vizsgálatánál mennyire nem indulhatunk ki abból, hogy a „szoba sarka” sajátos jelentéssel bíró entitás. Még az is megjegyzendő, hogy például Kós Károly, aki a parasztház/-szoba használatának fejlődését adott helyszíneken még megfigyelhette, tanulmányaiban számos értékes adatot rögzített – ám a „szentsarok” létéről nem írt (Kós 1972, 108–133; Kós 1974, 9–57; Kós 1976, 20–35, 170–198, 293–301).
2. A „szentsarok” kérdése
A magyar parasztház kutatóit elsősorban az építészeti sajátosságok érdekelték hosszú időn keresztül. Lényegében Vajkai Aurél keltette fel az érdeklődést a ház használata iránt, amely a későbbiekben több tanulmányt eredményezett (Bárth 2009; Fél–Hofer 1997). A „szentsarok” fogalom és kifejezés használatának bevezetése a magyar néprajzi szakirodalomban Gunda Béla nevéhez fűződik. Ennek előzményeként Vajda László kísérletét említhetjük meg, aki a parasztház elrendezését, illetve a mennyezetet tartó oszlopot világképi összefüggésben mintegy kultikus tárgyat mutatta be (Vajda 1951; Gunda 1961). Gunda Béla 1972-ben Gustav Ränk nyomán (Ränk 1949) ugyancsak hasonló intenciókkal elemezte a parasztszoba térbeosztását. E két kísérleten kívül olyan számba vehető elemzés nem született, amely a parasztházat mint térbeli és kognitív egységet, mint a paraszti világkép leképzését tárgyalta volna. Bartha Elek e témával foglakozó kötete előrelépést jelentett abban az értelemben, hogy összegezte a ház különféle részeihez kapcsolódó szokásokat és hiedelem alapú cselekvéseket. A „szentsarok” terminust ő sem találta vitathatónak, hiszen az olyan reflektálatlan toposszá vált, amelynek szemantikai vonatkozásai rejtve maradtak. Itt említhető meg Václav Frolec 1982-ben publikált tanulmánya a témáról, amelyben a parasztszoba társadalmi használatának elemzése alapján vonja meg a „szentsarok”…
A templomtér identitást jelző elemei – Szakrális és profán népi textíliák nyugat-bácskai templomokban
Az archaikus népi imádságokban megjelenő apotropeikus motívumok közé soroljuk azokat a bibliai fogalmakat/lényeket, illetve a szenteket, megszentelt dolgokat, akik, amelyek segítségünkre lehetnek az imamondás révén. Emlegetésükkel a jók, az oltalmat kieszközlők közbenjárásában bízunk:
Ablakomon Mária,
Ajtómon Szent Benedek,
Jöjj be, jöjj be, Szent Péter, Szent Pál,
Házamban van szent oltár,
Szent oltáron szent abrosz,
Az alatt van három őrző angyalom,
Egyik őriz,
A másik vigasztal,
A harmadik héthalálos bűnömtől feloldoz
– imádkozta egy 70 éves magyarcsernyei adatközlőm (Deák Anna, Magyarcsernye, Bánság, Vajdaság, 1991-ben. Silling 2003, 243–244), s ebben az imarészben több oltalmazót is felsorol, egyebek között az Isten házát reveláló szent oltárt az azon levő szent abrosszal. Az abroszt bizonyára az ereklyével való érintkezése által vélik szentnek, vagyis szentnek tekintik azt a tárgyat, amely a liturgián szereppel bír. Bár az oltárterítő, az abrosz nem okvetlenül szükséges kellék a szentmisén, szépsége, tisztasága által jó, ha ott van. S a húsvéti ünnepkörben szerepet is kap a nagycsütörtöki oltárfosztáskor.
A szakrális textíliákkról már tartottak konferenciát, s bizonyára szó esett a templomi lobogókról, a baldachinról, a hímzett papi stólákról, a kehelyfedő kendőkről, a mise kezdetét jelző csengettyű hímzett szalagjáról, a nagypénteki fekete lepelről, mellyel a megfeszített Jézus testét fedik el. Szakrális népművészetünk részei ezek a textíliák, melyeknek létéről és funkciójáról igyekszem szólni egy nyugat-bácskai katolikus falu példáján.
Az imamondással, a könyörgéssel kieszközölt segítségért, közbenjárásért járó hálaadás, köszönet formája többféle lehet: hálaadó ima, hálaadó miseáldozat, offerálás, pénzadományozás, segítségnyújtás stb. A hálaadás módja s helye nincs sem kánonilag, sem laikus módon meghatározva. Azonban a hálakimutatás legtipikusabb és leglátványosabb helye mégis maga a templom, ahol mintegy közelebb kerülünk mind Istenhez, mind az értünk közbenjáró lényekhez, védőszentekhez, segítőkhöz. A templomot, lett légyen kegyhelyi kápolna avagy székesfővárosi bazilika, minden jóravaló ember tiszteli, áhítattal lép oda be, s akár ájtatosan imába kezd, akár csak gondolatai súlyától megpihenni vágyón egy hálaadó köszönöm erejéig ül a padba, szeme előtt mindig a jó és a szép jelenik meg. Ennek kiváltásához nem a fizikai valóság szükségeltetik. Itt a lélek tisztasága és szépsége válik valósággá. De az ember a fizikai valóságot is szépnek szereti, szeretné látni. S ezt nagy örömmel veszi észre a templomok belsejében, ahol – a világtörténelem legszebb művészi alkotásaitól a legegyszerűbb virágcsokorig – bármi kiválthatja a csodálatot és az enyhülést. Ezért is igyekeztek eleink egyszerű, tiszta szentélyeket emelni az Úrnak, majd az idő múlásával, az építészeti és berendezési stílusok változásával egyre gazdagabbak, egyre díszesebbek lettek a katolikus templomok – gondoljunk csak a barokk súlyos vagy a rokokó aprólékos, már-már játékos, ám zsúfolt cizelláltságára –, s bizony, ma is néha már túlburjánzik a virágerdő egy-egy ünnepen olyannyira, hogy a miseáldozat vagy az ünnep veszít a maga fontosságából (pl. hatalmas és túldíszített fenyőfák karácsonykor; óriási csokrok egy-egy esküvőn, elsőáldozási szertartáson stb.). A néplélek esztétikum iránti vágya abban is megnyilvánul, hogy a számára legszebb, a saját életében is a legbecsesebbnek, legdíszesebbnek tartott dolgot viszi el arra a helyre, ahol csak a szép jelenhet meg, ahol minden ünnepnek igazából meg kell adni a módját. Ilyen szándék vezérli azokat az ügyes kezű és a szép iránt nagyon fogékony nőket, akik a templomok díszítésénél máig megőriztek valamit a hajdani…
Kistáji zarándoklatok a Váci egyházmegyéhez tartozó Galga mentén
„S mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton,
mely egyetlen célod, tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni
tartalom megismerése felé vezet. Nem könnyű ez. (…)
Vándor vagy és minden nap tovább kell menned. Nem tudhatod,
hogy meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához,
lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább,
sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.”
(Márai 1998, 14–15)
„…a zarándoklat abban a pillanatban megkezdődik, amikor tudatosul benned,
hogy az élet maga is egy megszentelt út, amin a pillanatnak megfelelő cselekvés
felelősségével a vállunkon járunk.”
(Brierley 2006, 6)
Az Alsó-Galga mente településein – a patak mentén található Iklad, Domony, Aszód, Bag, Hévízgyörk, Galgahévíz, Tura és Kartal – a 20. század végén az önszerveződő népi vallásosság egy korábban igen népszerű formája, a (búcsús) zarándoklat fokozatosan éledt újjá és a 21. század második évtizedében ismét hagyománnyá lett.
Mindennek oka van, talán az egyik legfontosabb a hithez fűződő viszony megváltozása, így a modern kor emberének igényét figyelembe vevő, a tradíciókon nyugvó, de azoktól sok mindenben mégis eltérő, tehát a nem szkémakövető szervezői magatartás által eredményezett tartalmi és strukturális másság a változások lényege. Ezeket az egyre népszerűbb, folyamatosan változó, térben és időben jelentkező-szerveződő gyalogos zarándoklatokat mutatjuk be, melyek a kistáj vallásos népéletét újabb tartalommal töltik meg. Mindezek újbóli kialakulásának körülményeit, vallásos tartalmát, indíttatását, nem utolsósorban a szervezők, vezetők szerepét vizsgáljuk.
A kutató több mint tíz éve járja ezeket a zarándokutakat résztvevő megfigyelőként, így valamelyest belülről látja az alkalmi csoportok működését. Ily módon a zarándoklatok évenkénti tartalmi változásai is bemutathatóvá válnak, amire szintén kísérletet teszünk.
A kistáj szakrális környezete és a zarándoklatpéldák
A Galga mente Budapesttől 40 kilométerre keletre fekszik, a Közép-Kelet-Európát átszelő Mária-út képzeletbeli keresztjének a keleti szárán – mindkét főág kb. 1400 kilométer hosszú –, a Gödöllői- és a Nógrádi-dombság közé ékelődve, a Galga-patak völgyében. A regionális zarándokút négy végpontja a következő: északon Czestohowa pálos kolostora, délen Međugorjeban a jelenések temploma, nyugaton Mariazell zarándoktemploma, keleten pedig Csíksomlyó kegytemploma. Ebben a nagy egységben helyezkedik el a vidéket lakó katolikus, protestáns és más vallású népesség.
1. kép: A 2007-ben létrejött Mária-út jelzőtáblái (Klamár Zoltán felv., 2015)
A kistáj két részre bontható, a Felső- és az Alsó-Galga mentére. Noha népi kultúrájában, viseletében egységesnek mondható, a zarándokhelyek látogatását illetően, nyilván a földrajzi közelség okán van eltérés a búcsús zarándokhagyomány célállomásait illetően, hiszen a Felső-Galga mente falvaiból Vác-Hétkápolna búcsújáró helyet látogatják, míg az Alsó-Galga mente települései Máriabesnyő, Mátraverebély, Gyöngyös és Jászberény búcsúin fordultak meg (a búcsújáró helyekről lásd: Barna 1990).
A környék régi búcsújáró helyeinek közelsége mellett a 2007-ben létrejött Mária-út igencsak nagy távolságban lévő kegyhelyeivel lényegében átstrukturálta a korábbi búcsús zarándoklatokat, hiszen egy meglehetősen hosszúra nyúlt, és az El Camino hagyományait meghonosító, a tájban heteken át tartó zarándoklat lehetőségét kínálta fel Magyarországon. Budapesttől Csíksomlyóig, a gyorsforgalmi utaktól távol, a tájban gyaloglóknak mintegy 900 kilométert kell megtenniük, ami nagyjából 40 nap. Ez azt is jelenti, hogy pünkösd ünnepétől függően, március, április hónapokban a vidéken járó zarándokokra figyel, őket segíti a települések népe.
A hosszan tartó és messzire vivő nagytáji zarándoklatok, melyeket a Galgahévízen szolgáló lengyel…
Egy plébánia két ország határán – Velkenye hivatalos és népi vallásosságának néhány jellemzője
Tanulmányomban arra vállalkozom, hogy azonosítsam a ma alig több mint 300 fős település, Velkenye (Vlkyňa) plébániává válása mögötti erővonalakat, közösségi szándékokat és történelmi fordulatokat. A néprajzi irodalom Velkenyét barkó településként ismeri. (Paládi-Kovács 1982, 12; Veres 1999, 331) A vallásos népélet és az egyházi hovatartozás tekintetében is meghatározó, hogy a falu hosszú ideig az esztergomi érsek birtoka volt. (B. Kovács 1997, 32) és leányegyházként tartozott Sajópüspökihez, amely tényt számos forrás említi. (Schematismus cleri…1892, 24; Schematismus venerabilis cleri… 1897, 29; Schematismus venerabilis cleri…1905, 35; Schematismus cleri…1913, 38) Majd az 1942-es sematizmus jelzi elsőként, hogy Velkenye 1935-ben már plébánia. (Schematismus venerabilis cleri… 1942, 47) Ebben az időben már az anyaegyház 441 híve mellett Sajólénártfalva 160, Csíz 180 katolikusa tartozott hozzá. (Schematismus venerabilis cleri… 1942, 47) Az „új” plébánia területén összesen 856 katolikus élt, nagyjából egyensúlyban a 937 reformátussal. (Schematismus venerabilis cleri… 1942, 47) Velkenye lakosságának vallása az elérhető egyházi összeírások, a már idézett sematizmusok és az emlékezet szerint egyaránt majdnem 100%-ban római katolikus. A plébániává válás a két világháború közötti időszakra esik, ezért kutatásom során az a feltételezés vezetett, hogy annak bizonyára az anyaegyház és filia közé került államhatár az okozója. Ez kétségtelenül hozzájárult az önállósodáshoz, ám – mint a Rozsnyói Püspöki Levéltár (a későbbiekben, rövidítve: RPkL.) forrásaiból kiderült – kiváltó oka tulajdonképpen nem ez volt. A levéltári források alátámasztják ugyan azt is, hogy az országhatár hivatkozási alap volt a Velkenyére helyezett Laurincz József káplán püspökséggel folytatott, plébánia melletti érvelést tartalmazó levelezésében, még inkább igazolják azonban azt, hogy a már 1920-ban megfogalmazott szándék másfél évtizedes késésének is az új helyzet, a belőle következő egyház- és államjogi problémák sora az oka. Az, hogy az egyházmegyei és államhatárok nem estek egybe, számtalan nehézséget okozott. A Magyarország és Csehszlovákia közötti problémák közül a(z) (egyház)történeti szakirodalom legtöbbet az esztergomi érsekség birtokaival foglalkozott, ám a tanulmányok többsége kitekint az országok teljes területére, már csak a vonatkozó rendeletek, megoldáskereső kísérletek, perek és egyeztetések miatt is. Azzal, hogy az egyházi birtokok két ország területére kerültek, nem következett be „automatikusan” jövedelmük és tulajdonjoguk megosztottsága. Rácz Kálmán forrásértékű tanulmányai ismertetik és elemzik a két világháború közötti időt kitöltő rendezetlenség részleteit. Esztergom esete azért jelentette a legnagyobb problémát, mert a plébániák többsége és az egyházmegye központja közé került az államhatár, tehát az igazgatás és a jövedelemhez jutás egyaránt nehézségekbe ütközött. (Rácz 2000, 106.) A csehszlovák kormány arra törekedett, hogy az egyházmegyei határok igazodjanak az államhatárhoz, Magyarország abban volt érdekelt, hogy a „dismembratio” ne következzen be. Az időigényes megoldáskeresés éveire a magyarországi tulajdonú, de Csehszlovákia területére eső egyházi vagyont zár alá helyezték, kezelését egy pozsonyi központi bizottságra („Centrálna komisia r. kat. majetkov pre Slovensko”) bízták. (Rácz 2000, 16) Tovább nehezítette a kérdést Csehszlovákia országrészeinek és érdekeinek eltérő politikája. Míg (nagyon erősen leegyszerűsítve a kérdést) a cseh politika alapvonala az volt, hogy az egyházat és államot szétválassza, Szlovákiában az önállóságra törekvéssel együtt járt a katolikus érdekek védelme. (Rácz 2000, 16–17) Mivel az egyházmegyék területének szétválasztására, bármilyen változtatására csak a Szentszéknek volt jogköre, a sokszereplős diplomáciai vita – és a hágai bíróságig is eljutó per…
A dunántúli szlovákok lakta települések népi vallásosságának jellemző jegyei
A terep tömör jellemzése; az alapvető szakirodalom áttekintése
A 18. században, a török kiűzése utáni belső migráció során zömében római katolikus vallású szlovákok települtek le a Dunántúlon. A térség azon települései, amelyekben még napjainkban is őrzik a hagyományos szlovák kultúra bizonyos elemeit, a népi vallásosságot illetően kisebb, viszonylag kompakt egységet alkotnak, közigazgatási szempontból azonban (jóllehet a megyehatárok történelmileg változtak) három, Pest, Komárom-Esztergom és Veszprém megyéhez tartoznak.
Az ún. pilisi nyelvsziget[1] falvai közül a hagyományos szlovák kultúrát legmarkánsabban Pilisszentkereszt (Mlynky) és Pilisszántó (Santov) képviselik, e két települést a mikrorégió központi településeiként tartjuk számon. Piliscsév (Čív) népi vallásosságát leginkább Mária Magyarország Nagyasszonya tiszteletének ápolása jellemzi a legerőteljesebben. Csév szoros kapcsolatot tart a szomszédos Kesztölccel (Kestúc), ahol viszont Szent Klement kultusza dominál. Pilisszentlászló (Senváclav), Pilisszentlélek (Huť), Piliscsaba (Pilíšska Čaba), helyzete az előbbiekhez viszonyítva periférikus. Sárisáp (Šárišáp) leginkább úgy jellemezhető, hogy fekvésénél fogva, de kulturális tekintetben is köztes pozíciót foglal el a Pilis és a Dunántúli-középhegység (Vértes–Gerecse) mikrorégiót alkotó települések között.
A népi vallásosságot illetően azonban szoros kapcsolatot mutat a pilisi térséggel a Duna–Tisza közén fekvő (Dabas-)Sári (Šára). Ezen a településen jegyezte le az első szlovák nyelvű népi (profán, apokrif) imát Marta Botiková-Sigmundová, ennek nyomán kezdte el a magyarországi szlovák római katolikusok népi vallásosságának legarchaikusabb rétegeire irányuló kutatásait jelen írás szerzője.
Ami a felsorolt falvak közigazgatási hovatartozását illeti, a pilisi mikrorégió településeinek zömén[2] kívül Pest megye területén fekszik Tárnok (Tárnok) és Sóskút (Šóškút), amelyek népi vallásosságát eltérő jelenségek jellemzik.
A következő mikrorégiót Komárom-Esztergom megye területén három település relatív egysége alkotja: Tardos (régebben Tardosbánya; Tardoš), Vértesszőlős (Síleš), Bánhida (Bánhid, Bánhida). Veszprém megye területén Jásd (Jášč/Jášť),[3] Szápár (Cáfár) és Öskü (Eška) alkot egységet. A felsorolt mikrorégiók közül a népi vallásosság szempontjából a pilisi térség a leginkább feldolgozott. Gyivicsán Anna vizsgálatai a nyelv–kultúra–közösség összefüggésére irányultak, e kutatások alapján rajzolódott ki a pilisi falvak vallási élete, mind a hivatalos egyházi, mind a népi vallásosság tekintetében (vö. Krekovičová–Uhrinová–Žiláková eds./szerk. 2010, 35–55). Gyivicsán aktív egyetemi oktatói működése idején a Pilisből származó hallgatóknak a temetkezési szokások feldolgozását adta ki szakdolgozati témaként, továbbá a Piliscsév hagyományos szlovák kultúrájáról készült doktori disszertáció témavezetője is volt.[4] A húsvéti ünnepkörhöz tartozó Júdás-járás szokását, amely egyedi profán vallási elemként őrződött meg Tárnokon, s amelyet elsőként Lami István közölt (Lami 1984, 178), szintén Gyivicsán Anna dolgozta fel tudományos igénnyel (vö. Krekovičová–Uhrinová–Žiláková eds./szerk. 2010, 46–47).
A Veszprém és Komárom-Esztergom megye területén fekvő szlovákok lakta települések népi vallásosságáról jószerivel csak sporadikus adatok állnak rendelkezésre, amelyek a jeles napok feldolgozása kapcsán kerültek napvilágra Lami István (1984) és Krupa András (1996; 1997; 1998) munkái révén.
A római katolikus vallású magyarországi szlovákok népi vallásosságának megismeréséhez nagyban hozzájárultak Erdélyi Zsuzsanna kutatásai, amelyeket a magyarországi kisebbségek körében végzett. Publikációiban több szlovák népi imát közölt, archívuma jelentős terjedelmű publikálatlan anyagot tartalmaz (Erdélyi 1976; Erdélyi 2001). A szlovák folkloristák eredményei közül meg kell említeni Hana Urbancová könyvét, amely a magyarországi szlovák nyelvszigetek anyagából is tartalmaz mutatványszövegeket (Urbancová 2007), továbbá a Ľubica Droppová és Eva Krekovičová szerzőpáros ponyvakiadványokat feldolgozó, katalogizáló monográfiáját, amely útmutatóul is szolgálhat (Droppová–Krekovičová 2010).
Elméleti hozadékánál fogva ugyancsak megkerülhetetlen Liszka József szlovákiai magyar…
Az 1945-ös háborúvég traumája és a népi vallásosság – A Csehországból kitelepített németek hiedelemképzeteiről
A háborús tematikát rendesen a katonai történetírás szemszögéből szokták vizsgálni. A kultúrtörténeti megközelítés általában a háttérbe szorul, noha a problémakörre már 1915-ben és 1945 után is reagált az etnológia bizonyos, az eseményekhez kapcsolódó mágikus eljárások vizsgálatával. A napi tragédiák az embereket arra ösztönözték, hogy a természetfölötti világba meneküljenek, különféle mágikus eljárosokkal, eszközökkel (votív tárgyak, talizmánok) ott keressenek védelmet, segítséget. Ez a tendencia a második világháborút kísérő kataklizma során is megmutatkozott. A tanulmány a freiburgi székhelyű, kelet-európai németek népi kultúráját kutató és dokumentáló intézetben (IVD) felhalmazott, Alfred Karasek által az akkori Csehszlovákiából kitelepített németek körében gyűjtött anyag alapján elemzi a fentebb vázolt problematikát.
A tanulmány magyar nyelven is olvasható: Hiedelemjelenségek és a 20. század történelmi fordulópontjai. Fórum Társadalomtudományi Szemle 20, 2018/1, 121–128. p.
(Liszka József fordítása)
